Kezdetek
Mamár teljes bizonyossággal tudom azt, mi eddig csak alkalmanként tört fel bennem. Igyekeztem elnyomni az érzést, de egy nap találkoztam Valakivel, aki megtanított rá, hogy mindegy mit gondol rólad az-az ember, aki nem is ismer. Hogy ne adjak azok véleményére, akik nem látnak bele a szívembe. Valaki megváltoztatta az életemet.
Na de azt hiszem, kezdem a történetem a legelején.
A nevem Keyta, de mindenki Keynek hív. Tokyohoz közel lakom a családommal, anyukám egy helyi non-stop kisboltban eladó, apukám pedig a halfeldolgozónál dolgozik. Van egy testvérem, egy bátyám Ren, aki 28, én meg 22. Nem élünk jómódba, de a szüleink igyekeznek mindent megadni a számunkra. Fizetik a tanulmányaink, hogy minekünk meglegyen, s hogy ne legyen később gondunk az életbemaradással. Apám szerint az ember nagyságát a tudása mutatja meg, s minél többet tud valaki annál könnyebben boldogul az életben. Én pedig szeretek tanulni, falom a könyveket, érdekel a mitológia és a történelmünk. De odafigyelek a fizikai fejlődésemre is, így tagja vagyok a sulim sportkörének is. Bátyám már családot alapított és boldogan él a feleségével, aki nemsokára világra hozza az első gyermeküket.
Édesanyám szerint nagyon jóképű fiú vagyok, de az anyukák mindig túloznak. Szerintem teljesen átlagos külsőm van. 16 éves koromtól növesztem a hajamat, és nem is szeretnék megválni a hosszú tincseimtől. Az osztályomban sok lány elpirul, ha meglátnak, bár én nem tudom, ez miért lehet, hiszen vannak nálam szebb és sokkal sportosabb testalkatú fiúk is.
Tavaly új osztálytársunk lett, a neve Shou. Az első pillanattól láttam rajta, Ő nem mindennapi fiú. Édesanyja Európai, édesapja Japán származású. Anyukája sajnos a szülés után meghalt. Fertőzést kapott és az orvosok nem tudták megmenteni. Shoun látszik, hogy európai ősöktől származik, mert a szemei és a haja egyáltalán nem az apukája génjeit tükrözték. Haja világosbarna, a napfényben vöröses csillogású, a szeme sötétkék, néha sötétszürke. Magasabb, mint az átlag és sokkal erősebb csontozatú. A lányok számára Ő a tökéletes férfi, ha végigmegy a folyosón mindenki hangosan, sóhajtozik. Nem tudom megmondani, de az első pillanattól fogva úgy éreztem, nekem ezt a fiút meg kell ismernem. Így próbáltam vele beszélni. De hamar rá kellett jönnöm, hogy egy magas kerítést húzott maga köré, nem engedett magához közel, se engem se mást. Az okot nem tudtam, de igyekeztem leküzdeni a köré húzott akadályt, hogy megismerjem. Megsajnáltam, s szerettem volna mellette állni, ha szüksége van rám.
A Félvérsége miatt sokan gyűlölettel néztek rá, éreztem a tekintetükön a megvetést, s ez egyáltalán nem tetszett, féltem, hogy baja esik, és nem tudja majd megvédeni magát. Nem volt senkije az iskolában, akire számíthatott volna, így elhatároztam, majd én figyelek rá.
Egy napon sajnos bejött az, amitől féltem. Néhány nálunk idősebb diák, elkapta Shout és becibálták egy raktárépületbe, eleve nagy fölénnyel voltak, 12 egy ember ellen, ketten lefogták hátulról, a többi felváltva ütötte, ahol érte. Én ebédből érkeztem, és most kivételesen nem a tantermek irányába mentem vissza, hanem, a sportcsarnok felé igyekeztem edzésre, mikor meghallottam a raktárépületből szűrődő furcsa hangokat. Benyitottam, s döbbenten észleltem mi történt. Üvölteni kezdtem a banda fejével Toruval, hogy azonnal engedjék el, és kezdjenek hasonló súlycsoporttal. Torunak már rég a begyébe voltam, sok hozzám hasonló társammal együtt. Ő volt az iskola „gonosza” aki mindenkit terrorizált, és velem együtt néhány diák, nem hagyta magát, s kiállt az érdekeiért, ezért nagyon nem tetszettem Neki.
Szerencsére sikerült úgy felhúznom, a jelenlétemmel, hogy elengedte Shout és hozzám lépett.
- Toru ismételten találkozunk. Még mindig nem tanultál illemet, ha jól látom.
- Héé, nekem ne szájaljál te kis pisis, ideje végre rendesen elverni, hogy megtanuld hol a helyed.
- Erről jelenleg nem nyitnék vitát. Engedjétek el Shout, aztán megtárgyaljuk.
- Tied lehet ez a kis korcs, amint legyőztél, csak mi ketten.
- Rendben Toru, akkor menjünk az edzőterembe, és ezt tegyük meg tisztességgel.
- Ahogy kívánod.
A csapat minden tagja elkísért bennünket a sportcsarnokba, magukkal citálták szegény Shout is.
Toru hasonlóképp hozzám, küzdősportokban igen jártas volt, s így nem volt kétség, hogy nehéz dolgom lesz. Másfél óra után, nehezen, véres verítékkel, de megvédtem a magam és Shou becsületét. Toru a földön maradt.
Felkaroltam Shout, és egy szó nélkül távoztunk a teremből. Bevittem az orvosi szobába, s mivel nem volt a helyén az ügyeletes nővér, így én magam próbáltam kötszert és fertőtlenítőt keresni. Shou némán ült a széken és óvatosan figyelte minden mozdulatom. Mikor minden szükséges eszközt kikészítettem, szembe ültem vele, s belenéztem azokba a furcsa érzelmeket tükröző, haragtól torzult, de mégis hálás szemekbe. Arcán, több helyen is felszakadt a bőr, szája széle is csúnyán vérzett, szeme alatt hatalmas bevérzés látszódott. Szomorú tekintettel néztem a szemeibe, majd a lehető legóvatosabban igyekeztem megtisztítani a sebeit. Ő némán ült, néha-néha felszisszent, mikor a jód belecsípett a sebébe. Mikor minden sérülését rendbetettem, óvatosan felsegítettem, majd megkérdeztem, visszakísérjem e az osztályba. Ő csak a fejét rázta. Tudtam, hogy nem szeretne így megjelenni, így közöltem vele, hogy szólok az osztályfőnöknek a történtekről, majd hazaviszem. Ő bólintott, s így is történt.
Már a ház előtt voltunk, járt az autó motorja, percek óta álltunk, de Ő nem mozdult. Nem értettem a tétovázását, így megszólaltam.
- Megérkeztünk. Itt laksz igaz?
Bólintott.
- Bekísérjelek?
- Nem szükséges. –Jött a gyenge és alig hallható válasz.
- Valami baj van?
- Nincs, csak az apám megöl, ha így meglát.
- De hát miért?
- Mert ilyen nyámnyila vagyok, hogy nem tudom magam megvédeni.
- De hiszen túlerőbe voltak, esélyed se volt.
- Én azt tudom, de Ő ezt nem fogadja el.
- Értem, sóhajtottam. Akkor mit szeretnél? Mit tegyünk?
- Nem tudom. – hangja elcsuklott, éreztem a szomorúságát.
- Akkor, ha neked jó, elviszlek hozzánk.
- Köszönöm, de nem tudom.
- Egy cseppet se félj, a szüleim dolgoznak, és amúgy is örülnek, ha a barátaim meglátogatnak.
- Köszönöm. - Szemei ezüstösen ragyogtak, és mélyen láttam benne a hálát.
- Nincs mit. Mosolyogtam rá szelíden.
A gázra léptem, s húsz perc múlva már a házunk garázsában álltunk. Kiszálltam az autóból, s mivel láttam rajta, nehézkesen mozog, kisegítettem, és bezártam mögötte az ajtót. Beléptünk a házba, s az, szokásosan üres volt. A szüleim éjszakába nyúlva dolgoznak. Egy cseppet örültem is ennek, hisz így nem jönnek felesleges kérdésekkel. Leültettem a konyhába, és készítettem gyors egy kis kaját. Elétettem, majd bementem a szobába, kerestem egy nadrágot meg egy pólót, amit úgy véltem jó lesz rá, majd egy tiszta törülközőt is magamhoz vettem, s betettem őket a fürdőszobába.
- Menj nyugodtan, tusolj le, ha bármi kell, szólj nyugodtan.
- Köszönöm, köszönök mindent.
- Nincs mit. Mosolyogtam rá, s ő most először visszamosolygott. Nem volt tiszta és szívből jövő, de mosoly volt, amit miattam próbált a szomorú arcára varázsolni.
Leültem a kanapéra, kezemben a távirányítóval, bámultam a TV-t, de hogy mi ment benne, azt nem tudom, gondolataim a fiú körül jártak, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szegénynek mennyire rossz lehet, és hogy mindent megteszek, hogy szebbé tegyem a napjait. Észe se vettem, mikor jött ki a zuhany alól, csak arra lettem figyelmes, hogy vízcseppek cseppennek a kezemre. Felnézek, és megláttam Őt. Haja frissen mosva, a fején összeborzolva, egy szál törülközőben állt előttem, a ruhákat, melyeket kikészítettem neki, a kezében tartotta.
- Ne haragudj, nem jó a méret?
- De. Köszönöm, csak nem szeretek farmerba és pólóba aludni. Nincs véletlen egy boxered a számomra?
- Már hogyne volna. –Mosolyogtam meg, s bekísértem a szobába, megmutattam Neki a fehérneműs fiókot. –Innen nyugodtan választhatsz-mutogattam, s kimentem a szobából, had öltözzön fel kényelmesen.
Kicsivel később már mellém is ült a kanapén, bár tisztes távolságba, én az egyik Ő a másik végén. Csendben ültünk, és néztük a TV-t.
Azt nem tudom, az Ő gondolatai az aktuális film körül jártak e, vagy máshol, de én a mai nap eseményeit dolgoztam fel. Később felálltam s én magam is letusoltam. Mikor visszaértem, Ő már elnyúlt a kanapén és aludt. Nem volt szívem felkelteni, és a szobába invitálni, így egy darabig mellette ülve néztem, ahogy kifinomult vonásokkal finomam szuszog, majd bevonultam a szobámba.
Reggel anya reggelivel és egy plusz terítékkel várt minket.
- Jó reggelt fiúk. Hosszú volt az éjszaka, ha jól látom.
- Jó reggelt anya, igen egy kicsit hosszú volt, a barátom Shou egy iskolába járunk.
- Jó reggelt kívánok, örvendek.
- Jó reggelt Shou-kun, az én nevem Takumi, és örülök, hogy megismerhetlek, jó látni, hogy a fiamnak ilyen tisztelettudó barátai vannak. Látom tegnap edzésetek volt, azért nem kéne ennyire túlzásba vinni. Vigyázzatok magatokra jobban.
- Igenis hölgyem.
- Rendben anya, ne haragudj, csak tudod Shou még új, és egy picit még bele kell rázódnia a dolgokba. Tudod mennyire kemények az edzések.
- Igen tudom fiam, de azért figyeljetek egymásra. Na én megyek is, mert ma is sok a munka, éjjel jövök. Shou-kun, szívesen látunk máskor is, gyere nyugodtan.
- Köszönöm szépen, és jó munkát.
Anya távozása után Shou rámnézett, láttam a tekintetébe a szomorúságot.
- Olyan jó neked Key, hogy láthatod az anyukádat.
- Anyukám nagyon kedves és nagyon szeretem, tudom, hogy Neked már nem él az anyukád, sajnálom.
- Nagy baj, ha én ma nem megyek veled az iskolába? Inkább az egész napomat a plázába töltöm.
- Egyáltalán nem baj, de akkor menjünk együtt, ma nekem sincs kedvem bemenni, amúgy is péntek van, megérdemeljük a lazulást.
- Dejó, akkor menjünk. –mosolygott rám végre boldogan és tisztán.
Beültünk a kocsiba s elindultunk. Azt hiszem mostmár mondhatom, hogy lett egy új barátom.
Holdfény
Tikkasztó nyári forróság után jól esik egy kis lágy szellő. Valahogy nem jött álom a szememre, lehet a meleg hatása, vagy valami egészen más, ami a fejemben cikázik. Ezek a furcsa gondolatok, és a megmagyarázhatatlan érzés. Próbálom elnyomni, elkergetni, mert nem értem az okát annak, hogy folyamatosan csak Rá tudok gondolni. Próbálok rájönni, mi történik velem, és miért van ez az egész. Soha nem érdeklődtem senki iránt még így, s nem tudom, mit tegyek az érzéseimmel. Igazából azt sem tudom, mit érzek.
Shou nyugodt szuszogással terült el az ágyamon, lágy és lassú ütemben mozgatta a levegő a testét. Jó volt nézni, ahogyan alszik, már napok óta nálunk vendégeskedik, de se édesanyám se édesapám nem haragszik emiatt. Az ablak nyitva volt, és a lágy szellő finoman borzolta a hajunkat, lágyan játszadozott a bútorokon megpihenő selyemmel. Úgy döntöttem, kiszellőztetem az agyamat és sétálok egyet. Cipőt, nadrágot és egy pulóvert húztam magamra, majd a házat mögöttem hagyva, elindultam az éjszakába. Mikor egy közeli játszóhoz érem, leültem egy padra, és hanyatt dőlve élveztem a telihold szikrázó fényeit és varázslatos kis gödröcskéit. Még soha nem néztem végig ennyire tüzetesen, rájöttem mennyire gyönyörű. Elképzeltem, hogy ott sétálok a kráterekkel tűzdelt kőrengetegen. Élveztem a súlytalanságból adódó szabadságot. A figyelmem megtört, valaki mellém ült a padra. Óvatosan néztem oldalra, és megláttam Őt. Valószínűleg észrevette, a döbbent tekintetem, mert rám mosolygott.
- Felébredtem, és nem voltál ott, gondoltam, megkereslek, nehogy bajod essen.
- Aludnod kéne, biztos fáradt vagy, ma is nehéz nap van mögöttünk. A pláza sok energiát kivisz az emberből. - mondtam szelíd mosollyal az arcomon.
- Aranyos vagy, de jól esik a hűvös. –közelebb húzódott hozzám.
A szívem megmagyarázhatatlan módon kezdett heves kalapálásba, olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a testéből áradó hőt. Elnyúlt a padon, szemeit a holdra szegezte, s csendben figyelte az általam már jól megszemlélt krátereket.
- Gyönyörű igaz?
- Igen, tényleg az. Mikor kicsi voltam, az volt az álmom, hogy űrhajós leszek, de aztán nem lett belőle semmi.
- Efféle álmaim nekem is voltak, sőt, szerintem mindenkinek- suttogtam, miközben én magam is elnyúltam a padon. Finom érintést kaptam Tőle, mikor a feje alá helyezte jobbját. Fogalmam sincs miért, de beleborzongott a testem az érintésbe. Jóféle érzés volt.
- Köszönök Neked mindent –suttogta szelíden.
- Mondtam már, hogy nem szükséges. –felültem, s ránéztem.
Ő is felkelt, s tekintetét az enyémnek szegezte.
- Kérlek egy pillanatra, csukd be a szemed.
Nem értettem a hirtelen kívánságot, de megtettem, amit kért. Éreztem, hogy közel hajol, a forró levegőt a tüdejéből, mely a bőrömet cirógatta. Ajkai a fülem mellett álltak meg. Halk sóhajtás, majd lágy és alig hallható hangon kaptam meg, mit már eddig is mondott.
- Köszönöm.
Nem mertem mozdulni, se szólni, nem tudtam mi fog most történni. Lágy, puha érintést kaptam. Alig érezhetőt, de mégis annyira édeset, hogy teljesen elszédített. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót. Ajkai arcomat érintették, alig puszi volt, mit kaptam, én mégis totálisan ellágyultam tőle. Mikor éreztem, eltávolodik tőlem, ránéztem, kezemmel finoman végigsimítottam a haján, majd az arcán. Láttam a tekintetében a kétséget, de én visszahúztam magamhoz. Lágyan érintettem az ajkait, óvatosan, nehogy túl sok legyen. A fejembe zúgtak a kérdések, és minden, de éreztem, most a pillanatnak élek. Tétova elhátrálást tapasztaltam. Elhúzta magát tőlem, majd nyelt egyet, s már nedves ajkakat kaptam viszonzásul. Óvatos csókok követték egymást. Finom, alig-alig érintések. Számomra mégis, felért mindennel. Kezem finoman átfogta a derekát, másikkal a haját cirógattam. Ő még közelebb húzódott, hátamra fogott, s hevesebb ütemre sarkalt. Órák teltek el mikor elengedtük egymást. Egy szót se szóltunk, csak ültünk egymás szemébe nézve. Láttuk a válaszokat a másikban. Finoman magamhoz öleltem, s míg a nap felkelt, az a pad volt a mi szállásadónk.
Érzések viharában
Hétfőre Shou sebei szépen beforrtak, már csak néhány apró jele volt a csütörtöki eseményeknek. A lelkében nem tudom dúlt e még düh vagy fájdalom, de reggel együtt jött velem az iskolába. Odafelé semmit se szolt, nézet némán ki az autó ablakán. Arcát egy pillanatra se fordította felém. Fájdalmas volt, hogy megfoszt a tekintetétől, nem láthatom az érzéseit. Talán épp azért tette ezt velem, mert nem szerette volna látni. Az iskolához érve, fogta a táskáját és elindult, nem várta meg, hogy bezárjam az ajtót. Össze voltam zavarodva, csak néztem a távolodó alakját. Szomorúság szorította a szívem, nem értettem mi történik és miért ilyen.. De úgy voltam vele, adok Neki időt, lehet, hogy megbánta és és.. nem tudom. Nagy levegőt vettem, majd lassan besétáltam. A napunk nagyon nehezen telt, minden másodperc óráknak tűnt. Hazafelé tartva is messze sétált tőlem. Próbáltam megszólalni, és mondani Neki valamit, de nem mertem, és igazából nem is jutott eszembe semmi értelmes. Így csendben követtem. A kocsiba ülve megszólalt.
- Kérlek vigyél haza. –szemeivel a messzi távolba meredt, kezeit a lábai mellé tette.
Egy szót se szóltam, ráléptem a gázra, és a házukig hajtottam. Mikor kinyitotta az ajtót, óvatosan a kezére fogtam és visszahúztam. Keze remegett, finoman érintettem a fejét, és óvatosan felém fordítottam. Szemei könnyesen ragyogtak rám. Keserű mosollyal ajándékoztam meg, majd magamhoz húztam, olyan közel, amennyire lehetett. Átöleltem finoman. Magamba szívtam hajának és bőrének illatát. Percekig fogtam, míg ő mozdulatlan tűrte tettem, majd kezeit felemelte, és hátamra tapasztotta. Magához szorított, amennyire csak tudott. Én viszonoztam a szorítását, majd lágyan a fülébe súgtam: - vigyázz magadra, holnap találkozunk, - majd elengedtem. Lassan lépett ki az autóból, és az ajtóban még egyszer visszanézett rám. Megtörölte az arcát, intett, majd bement.
Még percekig álltam a ház előtt, remélve visszajön hozzám, de nem tette. Lassan adtam gázt és hajtottam el. El amilyen messze csak lehet.
Eszembe se volt hazamenni, így egész éjszaka autókáztam. Nem tudom hány kilométert mehettem, de mikor visszaértem már reggel volt. Felmentem, letusoltam és mentem az iskolába. Ő nem volt sehol. Próbáltam rájönni, miért nem jön, hogy én vagyok-e az oka, de az osztályfőnök se mondott semmit.
Napok teltek el, hogy Shou nem jelent meg az iskolában, és már igencsak ideges voltam miatta, hogy mi történhetett, így elhatároztam, hogy bármi történik, én meglátogatom.
Tanítás után, így is tettem. Beültem a kocsiba, és azonnal hozzájuk hajtottam. Az ajtó előtt egy kicsit tétováztam, de végül is, bekopogtattam. Ajtó nyílt és egy nagyobb darab marcona kinézetű férfi nézett rám kérdően.
- Jó napot kívánok, a nevem Keyta Shintarou, Shou osztálytársa vagyok, és Őt keresem. Itthon van?
- Jó napot Keyta-san, épp elkerülte Őt, most indult el magukhoz, azt mondta, elkéri a leckét.
- Köszönöm uram, akkor megyek is. Viszont látásra.
- Viszontlátásra. – majd pár pillanat múlva, mikor épp az autóhoz értem, megszólít – Hé, fiú.
- Igen uram.
- Vigyázz Shou-kunra, Te vagy ezen a helyen az egyetlen barátja. Amióta ideköltöztünk, csak a Te nevedet szokta említeni.
- Vigyázok rá uram, ígérem. Ő a legjobb barátom – majd beszálltam az autóba és amilyen hamar csak tudtam, hazavezettem.
Ő már a lépcsőn gubbasztott, nem tudom mióta várhatott. Leguggoltam elé, végigsimítottam a haján, majd magamhoz húztam. Nem ellenkezett, sőt, szorított, mint aki többé el se akar engedni.
- Gyere, menjünk be. – ő csak bólintott, s besétáltunk az ajtón. Levette a kabátját és a cipőét, majd a kanapéra ült.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? –nemet bólintott a fejével, majd a kezével a kanapé párnáját ütögette maga mellett. Melléültem. Néma csendben ültünk egymásra se nézve, míg Ő meg nem törte a csendet.
–Sajnálom, motyogta maga elé alig érthetően.
Rámosolyodtam s biccentettem a fejemmel. Semmi baj. Megsimítottam a fejét, hiányzott a kezeimnek az érintése. Jól esett a selymes fürtökbe túrni, és Ő se ellenkezett a tettemre.
- Hiányoztál, Suttogtam csendben. –Ő csak piroskás arccal zavartan mosolygott, majd közelebb kucorodott hozzám. Jól esett a közelsége. Szeretném örökké így tudni magam mellett. Finoman öleltem át a vállát s magamhoz húztam. Némán gubbasztott ölelésemben szorítva pólóm anyagát a kezében. A csillagok rég beragyogták az eget kellemes nyári szél lobogtatta a selyem függönyöm, de mi még mindig egyek voltunk. Ő édesdeden aludt én pedig élveztem a pillanat minden aprócska gyönyörét, miközben a tüdejéből a meleg levegő kellemesen csiklandoz.
Örökké így szeretnék maradni......
Reggeli ébredés
- Jó reggelt mondtam mosolyogva miközben egy gőzölő fekete löttyöt nyújtottam át az ágyamon kényelmesen elnyúlt kedvesemnek.
- Jó reggelt köszönte meg szelíden, majd elvette a csészét, és a másik kezével maga mellé húzott.
- Itt maradsz, mondta mosolykálva.
- Huha most rabod vagyok?
- Igen, és nem engedlek.
- Igazából nem is akarok elmenni.
- Ennek örülök. Vihorászott
- Apukád nem fog aggódni?
- Nem hiszem, mondtam, hogy itt fogok maradni nálad.
- Oh de előrelátó valaki. Van valami terved? Mit szeretnél csinálni?
- Lusti.
- Ennyi? Hmm egész nagyszabású tervek. Részletek is vannak?
- Határozottan. Itt az ágyban kezdjük, aztán elmegyünk ebédelni, és esetleg délután egy séta?
- Ez megfelel. Van egy hely, oda el szeretnélek vinni.
- Hol? Messze van?
- Ne kíváncsiskodj, titok. Majd délután meglátod.
- Menjünk most..
- Türelmetlenségből ötös. Na jó, akkor kapd magad. Kocsival megyünk.
- Sétáról volt szó.
- Ha odáig sétálnánk, napokig tartana. De sétálunk is, ígérem.
- Rendben. –Pattant fel hirtelen, egy pillanat alatt magába öntötte a löttyöt, nadrágot húzott és pólót rángatott magára. Mosolyogva figyeltem, ahogy esetlenül próbál minél hamarabb kész lenni. Az ajtó fájának támaszkodtam, és így néztem, ahogy porzik utána a lakás.
- Kész. Termett előttem ragyogó arccal.
Karon fogtam, kipenderítettem az ajtón, zártam, majd csattogtunk le a lépcsőfokokon. Kocsiajtó csapódott, motor, és indulás. Míg én tekintetem az útnak adtam, ő az ablakra tapadva és kíváncsian vizsgálta, hova is megyünk. Egy kis erdei úton letértünk, és a hatalmas fák árnyékában kacskaringózva hagytuk el egyre jobban a város zajait. Az út néhol fölfelé kapaszkodott, néha lefelé kanyargott. Szerettem mindig is ezt az utat. Már szinte teljesen elfelejtettem, hogy is néz ki. Hisz alig voltam hat éves, mikor édesapám elhozott ide. Lassan egy csermely édeskés vízfolyása is útitársunk lett. Kedvesem, ámulva szemlélte a tájat, ami körülvett minket. A csermely egy kerekded tóban végződött. A tó mellett egy aprócska faház magasodott, mögötte a hegyek nyúltak fel, egész az égig. Szikrázó napsütés simogatta a tájat. Leállítottam a motort. Percekig ültem, és szívtam magamba a természet csodáját. Kiszálltam a kocsimból, és kedvesem is kisegítettem. Ő lélegzetet is elfelejtett venni szerintem már percek óta. Csodálkozó tekintete és mosolya mindent elmondott nekem.
- Megérkeztünk.
- Ez meseszép. Hol vagyunk?
- Ez valamikor a szüleim nyári háza volt, de sok éve már, hogy járt ezen a tájon ember.
- Varázslatos. Bemegyünk?
- Persze.
Besétáltunk az ajtón. Ahogy élénktárult a ház rejtett világa, megcsapta orrunkat a fa illata. Porlepte bútorok, mindenhol pókhálók, mégis szívmelengető, bensőséges érzés járt át. Felsétáltunk a csigalépcsőn, egész a hálóig. Ott is mindenütt por nyomta a bútorok vállát.
- Ráfér egy alapos takarítás. Motyogtam.
- Segítek, maradjunk itt hétvégére.
- De hát nincs se gáz se víz.
- Nem baj. Itt a tó, és majd rakunk tüzet.
- Ahogy szeretnéd. –mosolyogtam rá.
Elrejtve mindentől és mindenkitől, csak mi és a természet. Végre békére leltem.
Holdvilágos éjszaka
Kellemesen hűvös nyári este köszöntött ránk, a hold bevilágít az ablakon. A kis tó visszaveri a fényeket, és a faház szinte tündököl.
- Elég hűvös lett Key.
- Igen, errefelé igen hűvösek az esték. Hozok Neked még egy takarót.
- Ne, ne menj, ragadta meg a kezem s visszahúzott. –Maradj itt.
- Rendben, suttogtam, majd közelebb húzódtam hozzá, s finoman átöleltem. Fejét a vállamhoz nyomta, éreztem a forró levegőjét. A kezét simítva éreztem, hogy a piheszerű kis szőrszálak az égbe magasodnak. Finoman dörzsöltem, s igyekeztem felmelegíteni. Picit hátrébb mozdult, lehúzta a takarót magáról, majd az enyém alá bújt, és sajátját is ránk terítette.
- Így jobb lesz, - motyogta, s visszabújt a karjaimba.
Én tovább simítottam s csókot nyomtam a fürtjei közé. Beleborzongott. Újabb csókot adtam, és ismételtem borzongást kaptam. Rámnézett, azokkal a meseszép szemeivel, s a következő csókot már a homloka kapta, majd az orra hegye s végül az ajkai. Jó volt újra megérinteni Őt. Finoman ízleltem minden pici részletét az arcának, ajkának minden apró szegletét. És többet akartam, kértem a nyakának vonalából, s a vállai ívéből, s Ő adta. Lihegése egyre izgatottabb lett, csókjaimat egyre hevesebben kérte. Finoman a hátára fektettem, és gyengéden simítottam végig. Ujjaimmal a pólója anyagával kezdtem játszani, majd egyre jobban kívántam, ami alatta van. Ő feküdt alattam, fejlét oldalra fordítva. Arca piroslott a vágytól, hajából apró verejtékcseppek indultak a homloka felé. Gyönyörű látvány volt. Hószín bőre pirosan égett, légvételei egyre sűrűbbek és hangosabbak lettek. A vágy fűtötte teste szinte izzott, minden érintésemre. Nem bírtam tovább. Felültettem, és levettem a pólóját, majd a sajátomtól is megszabadultam. Ráfeküdtem a hószín testére, és vágyakozva csókoltam őt. Éreztem, ahogy a szíve hevesen ver. Egy cseppet mozdult csak alattam. A csípőjét emelte meg, s tette magát teljesen alám. Lábait szétnyitotta, és így várta, hogy teljesen ráfeküdjek. Nem kellett kétszer kérnie. Az ágyékom majd szétrobbant, csakis őt akartam. Szállni kívántam, repülni vele messzire, magasra. Éreztem, ahogy kíván engem. Erősen martam a fenekébe, és így húztam magamhoz még közelebb. Egy hajszál sem fért volna el közöttünk, annyira közel volt, s én mégis azt kívántam, bár még közelebb érezhetném. Halk nyögést kaptam az érintéseimre, és vágya egyre inkább lüktetett. Egy pillanat alatt fosztottam meg a nadrágja börtönétől, és sajátomat is a szoba padlójára száműztem. Bőre pőresége, illatának aromája, lágy eszenciája szerelmünknek belengte a szobát. Soha nem hittem, hogy lehet valami ennyire gyönyörűen édes és csodálatos. Nem gondoltam, hogy lehet az érzékeknek és az észlelésnek ennyire magas foka. Ő vágyakozva sóhajtott alattam, én pedig nem tudtam betelni a testével. Minden apró szegletét érinteni, érezni, csókolni kívántam. Ő pedig hangosan felnyögött minden érintésemkor. A testem ösztönlénnyé alakult, combjaiba martam, és emeltem a hátamra őket, lüktető férfiasságommal ölének támasztottam, s jobbommal az övére martam. Hevesen kezdtem simítani, ő pedig hangosan nyögött minden mozdulatomba. Egy pillanat alatt agyam képes volt felülkerekedni vágyaimon, s hozzáhajolva odasúgtam:
- Biztos, hogy szeretnéd?
- Igen. –Hallatszott a vágytól édes válasz.
- Sze.. -de mielőtt kimondtam volna ölelő karokat és csókot kaptam a számra.
Szelíd erőszakkal fektetett a hátamra. Egyik kezemet a férfiasságára segítette, a másikat pedig a fenekéhez igazította. Tudtam mit akar, így lágyan köröztem a fenekén, egyre beljebb haladva. Éreztem a vágyát, és a lüktető belsejét. Csak egyetlen ujjammal hatoltam belé, ő mégis kéjes nyögést hallatott. Férfiasságomra markolt, és simogatni kezdett. Egyre hevesebb ütemre sarkaltuk egymást, mikor ő megállt a kényeztetésemben, és előrébb ült. Férfiasságom saját magába segítette, és finoman kezdett mozogni. Csípőm hamar felvette a tempót, és beleborzongtam az érzésbe. Keserves hangon szűkölt fel, amikor teljesen belehatoltam. Én robbanni kész voltam, de ő még vágyat hajszolt. Vissza kellett fognom magam, hogy együtt szálljunk. Heves ütemben játszottam férfiasságával, s ő közben csípőjével körözött. Ez itt a mennyek kapuja, nem is kétséges. Egy pillanat alatt robbantunk. Kéjes nyögéseink messze távolba szöktek. Háta, és egész teste remegett az élvezettől, én pedig csak ölelni akartam őt. Percek kellettek, míg megnyugodott a légzésünk. Gyönyörködtem a vöröslő bőrében, és a csillogó szemeiben. Csókot adtam homlokának, majd lassan álomba szenderültünk.
Majdnem dél volt mikor felébredtem, mellettem ott feküdt Ő. Oly gyönyörű volt, hogy el se akartam hinni, hogy valóság. Megdörzsöltem a szemem, hátha az álom káprázik velem, de Ő ott maradt, és csendesen szuszogott az ölelésembe. Lágy csókkal ébresztettem, s ő álmosan nézett fel rám. Mikor meglátta az arcom, elmosolyodott, és finom csókot adott. Bal kezével beletúrt a hajamba, majd a fülemhez hajolt, s ennyit súgott:
- Én is téged.
Beleborzongtam a szavaiba. Közelebb bújtam hozzá, és szorosan átöleltem. Végigsimítottam a hátán, és ajkaiért nyúltam.
Az egész hétvégét így töltöttük, egymás karjaiban, soha meg nem unva az érintések millióit. Most már tudom, mi a legszebb dolog a világon, és mindent megteszek, hogy óvjam ezt a drága kincset, amit kaptam. Ő az én igazgyöngyöm. Egy igazi ritkaság, melynek minden csepp harmatát meg szeretném ízlelni. Örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése