2011. április 19., kedd

Álom

Álmodtam éjjel oly gyönyörűt. Kellemes, szép történet volt. Megjelent bennem, és útra kélt. Deh mire leültem, hogy életre keltsem, egy az egybe elveszett. Tudom, hogy élt, hogy létezett. Hogy benne volt oly sok érzelem, de mostanra, elveszett. Láttam az árnyát, tudtam, mit tesz, s miért. Eleven történet volt egy fiúról, kinek senkije sincs. Ott volt Ő egyedül, a betonrengetegben. Arctalan árnyak vették körül, mentek egyik irányba, vagy a másikba. És Ő csak állt, és várta a fényt. De az nem jött. Várt, hosszú órákon át, majd mikor egy kopott sárga busz megállt előtte, felszállt rá. Elindultak valahová a külvárosba, hol még olykor látni fát, meg virágot. Kedves asszonyság mosolygott rá, s kínálta hellyel. Lyukas kis nadrágját nem varrja be senki, a hűvös szél áteszi magát vékonyka kabátján. Arcocskája kormos, szemei szomorúak. Anyátlan kis árva, ki az utcákat járva koldul némi ételért. Mikor a buszon, már csak Ő egyedül utazott, a sofőr megállt, egy sötét kis megállóban, valahol az erdő szélén. –Na lódulj, kiáltotta, és kinyitotta az ajtót. – Meg ne lássalak itt többé, méghogy itt melegedjél, fizetés nélkül? Mégis mit képzelsz? – kiáltott a marcona hang. És a gyermek odébb állt. Oly messze voltak a várostól, hogy esélye sem volt visszajutni oda. A szél fagyosan fújt, az ágak recsegtek. Vihar készült odafent, igazi tomboló. Mikor a gyermek beljebb ért az erdőbe, már tombolt is odafenn. Hatalmas jéghideg cseppek zuhantak alá, melléjük fagyasztó szélvihar. Ágat tört ketté mellette, fákat hajlított. Tudta jól, itt nincs biztonságban, így beljebb araszolt. Egy apró kis faház állt az erdő közepén, mikro kis ablakain keresztül fény kandikált. Elindult a gyermek, hátha befogadják az éjszakára. Bekopogott az ajtón, de nem jött felelet. Nem nyitotta senki. Lenyomta a kilincset, s az nyikorogva tárult ki. Benn leheletnyi gyertyák adtak némi fényt. A kandallóban ropogott a tűz.
- Csukd be gyorsan gyermekem, elalszik a tűz. Igyekezz. – Hallatszott a vékonyka hang.
A gyermek, úgy tett, ahogy parancsolták. Majd beljebb lépett a kis viskóban.
- Dejó, hogy jöttél, hamar, szaladj ki a ház mögött van még rőzse. Hozzál be egy jó nagy ládányit. Az elég lesz ma éjszakára. Cudar időnk van.
- Igenis. - válaszolt, bár még mindig nem látta, kinek.
Mikor a láda rőzsével visszatért, odatérdelt a tűzhöz, és rakni kezdte befelé.
-         Jól van fiam, elég lesz, majd később még teszel rá.
-         Igenis anyám. –motyogta a fiú, és lekuporodott a tűz mellé. Fagyott kis kezeit odadugta a meleget nyújtó lángokhoz. Lassan felmelegedtek apró kis végtagjai.
-         Köszönöm, hogy befogadott. –motyogta.
-         Én köszönöm a segítséget gyermekem, nélküled, megfagytam volna az éjjel. Öreg vagyok én már, nem bírom el a rőzsét, és ebben a cudar időben, ki se tudtam volna menni érte.
-         Szívesen segítek a ház körül, cserébe.
-         Itt maradnál mellettem?
-         Igen. Szívesen segítek.
-         Akkor legyen úgy. –Motyogta az anyóka, majd álomba szenderült.
A kisfiú, két-három óránként tett friss rőzsét, a tűzre, hogy ki ne aludjék.

2011. április 14., csütörtök

Gondolatok.

Gondolatok

Ahh azok a szemek… imádom ezt a tekintetet. Nem tehetek róla, totálisan megbabonáz, ahányszor csak ránézek. Nem értem én ezt. Sose voltam ilyen típus, de Ő, az őrületbe kerget. Itt ülök a szobában és nézem Őt. Halvány fogalmam sincs, miről beszél, néha elejtek egy-egy aha, igent, és bőszen bólogatok, de már vagy fél órája elveszítettem a fonalat. Csak bámulom a mozdulatait, a gesztikulációt, az ajkait, és a szemét. Nem tudom, mi van velem… tényleg nem.
Nem ismerem túl rég, de mégis ő van hozzám a legközelebb. Egy fórumon akadtunk egymásba, és azóta, ha tehetjük, összejárunk. Néha igen zárkózott, de nekem már valamelyest kinyílt. Én pedig csak próbálok mellette lenni. Sok kudarc érte, sokmindent másképp lát mint én. Vagy azért, mert még fiatal, vagy azért, mert más életet adott neki a sors. Néha borzasztó pesszimista, máskor meg olyan, mint egy gyermek a tündérmesék világában, és nem látja a valót, csak a képzelt cukormázas babaházat.
Be kell valljam egyre inkább érzem, hogy ez a heti egy-két alkalom nem elég, szeretem ha itt van velem, és hiányzik, ha nem. Igazából mindig úgy próbáljuk csinálni, hogy ő alszik itt, vagy én ott. Egy idő után azt éreztem érinteni vágyom. Akárhányszor megtettem, beleborzongott minden porcikám. Akartam magamnak ezt az érzést. Szerettem volna ha velem van, ha átölelhetném, ha érinthetném… Ahh azt hiszem több ez mint barátság. Vagyis az én részemről.
Tavaszból nyár lett, nyárból pedig ősz, és én azt hiszem egy cseppet sem változtam. Már tudom jól, hogy szeretem. Zakatol a szívem, ha meglátom, izgulok minden találkozáskor, mint egy kisiskolás az első randi előtt. Tördelem az ujjaim, harapdálom a szám szélét. Totálisan kész vagyok. Minden alkalommal eldöntöm, meglépem, amit szeretnék, hogy ma biztosan elmondom, amit érzek.
Gyáva vagyok, nagyon gyáva. Ismét itt van velem, én meg, csak élvezem a jelenlétét, és gyönyörködöm benne. Most jött vissza a fürdőből, és még a cseppek ott ülnek a bőrén. Meseszép, ahogy meg-megcsillan rajta. Ahogy bőre issza befelé a gyöngyöket, és én… elveszek az illatában. Az én illatom van rajta, mégis, egészen más az aromája. Megfogom a kezét egy pillanatra, míg kiindulok a fürdőből, és közlöm, nemsokára jövök, addig nyugodtan nézze meg az e-maileket vagy csináljon amit szeretne. Ilyenkor mindig sietve tusolok, nem szeretek sok időt tölteni nélküle, amikor velem van… Olyan jó lenne, ha itt lenne velem… Áhh hihetetlen, hogy ezt csinálom magammal. Egyre inkább be fogok csavarodni. Gyors tisztálkodás és vissza hozzá. Ott ül a gépem előtt, háta kellemesen görbül meg, alakja légies, mégis megfelelően kidolgozott. Nem vett még alsóneműt. A törülközője félig lecsúszott. Jézusom, meseszép az a csípőcsont. Áfff térj magadhoz Tora, ezt nem szabad.
Gyors ugrok mögé, és hátulról játékosan átölelem. Ő hátramosolyog, és megfogja egy pillanatra a kezem, majd mellé ülök. Faggatom mit csinál, miket nézett még nem voltam. Poénkodok, ő pedig nevet. Gyönyörű játékos trilla. Igazi élmény ezt hallani. Kár, hogy ritkán teszi meg…
Meg akarom csókolni, deh nincs rá erőm. Félek, hogy egy életre elveszítem. Hiszen sose beszéltünk erről. A lányokról sokszor beszélünk, de még nem volt semmi komoly kapcsolata. Néhány hazug nőszeméllyel összetalálkozott, akik jó alaposan átvágták, és ez megsajdította a lelkét. Azt szeretném, ha érezné, hogy lehet másképp. Én.. tudnám szeretni, ahogy kívánná, megadnék neki mindent, bármit, amit csak szeretne. Soha az életben nem szerettem még fiút, de ő… ő más. Őt tudnám szeretni. Sőt, már most szeretem. Ezt tudja is, hisz mondtam, hogy fontos nekem és mit érzek, de ő ezt másképp gondolta. Ő is szeret, és neki is sokat jelent a barátságunk… Na igen… barátság…

Elment és én megint kezdek magamba roskadni. Nem értem miért vagyok ennyire gyáva? Hisz ha tényleg szeret, és fontos vagyok neki, akkor attól, mert elmondom, mit érzek, még nem fog eltávolodni… Na igen. De mi van, ha mégis? Mi van, ha megrémül, és közli, hogy ez nem helyes, és ezt ő nem tudja csinálni, hisz ő nem szeret úgy engem. És hanyatt-homlok elmenekül… Én meg itt maradok egyedül, keserű ízzel a számban…

Itt ülök, és nem tudom, mi van. Veszekedtünk. Azt hiszem féltékenység lett úrrá rajtam. És az, hogy nem vette észre, hogy én itt vagyok neki, nagyon elkeserít. Közölte, hogy lett valakije. Találkoztak, és most együtt vannak, pedig barátságnak indult. Szidom magam, mert én nem léptem, ő pedig igen. De úgy éreztem, hogy ha lépek, elveszítem. Így megbújva a háttérben élveztem ki az aprókat, amiket nekem adott. Erre jött az a másik, és most… Igazából örülnöm kéne, hisz ez egy barát feladata nem? Örülni a boldogságának, és annak, hogy szeretve van, de nem tudok örülni, mert vége. Elvesztettem. Többé nincs szüksége rám, és nem fogja a hétvégéit rám áldozni, mikor ott az a másik. Nem fogja őt a háttérbe szorítani miattam. Biztosan nem.
Most azon merengek, hogy én is lehetnék ott. Talán ha meglépem, ha megmondom, hogy szeretem, ha őszinte vagyok, akkor most én lennék ott. De féltem ettől. Gondoltam majd szépen kialakul, és van időnk, de nem volt. Erre nem számítottam. Nem mondta, hogy beszél vele, nem mondta, hogy ismerkedik, nem készített fel, nem adott valami támpontot. Egyszerűen már csak azt közölte, van. Ez már megtörtént, és azóta… nem beszélünk. Én kiléptem ebből, és őrlődök, neki meg talán már nem is hiányzom. Azt mondta, nem hagyjuk ezt annyiba és ő küzdeni fog. De az óta semmi. Nem jött. Én meg várok. Nem tehetem meg a lépést helyette. Mert tudni akarom, hogy tényleg küzd-e, hogy tényleg vagyok annyira fontos… De eddig úgy tűnik, beigazolódik az, amit mondtam. Nem kellek. Már nem.
A franc ebbe. Annyira elkeserítő. Itt ülök, és látom, hogy fenn van a portálon, de nem írok rá. Azon őrlődöm, mit is írhatnék, mit mondhatnék? Sajnálom? Persze. Megbántam? Félig-meddig. Visszacsinálnám? Azt hiszem. Bár, biztos vagyok benne, hogy újra ezt tenném. Kifakadnék, és fájna. Fájna, mert nem beszélt róla, mert nem vette észre, hogy szeretem, és most. Egy szinte vadidegent csókol, és Neki írja ki, hogy hiányzik… Nekem azt mondja, nem akarja a barátságom elveszíteni, mert sokat jelent neki… Deh, nem jön. Megbántottam, persze, hogy meg, mert összehordtam hetet-havat, mert dühös voltam, mert elkeseredett, mert… mert áhh.

Hónapok mentek tova, és minden úgy maradt, ahogy. Ő nem jön, én nem írok. A lelkem romokban, de kezdem megszokni a kínzó, maró érzést, kezdek visszatérni valamelyest az életbe, bár, nem eszem sokat, inkább csak vegetálok. Az emberi társaságra sem vagyok kíváncsi. Behúzódtam, és magamra zártam az ajtót. Eltemetem magamban az érzést, és próbálok napról napra élni. Ha eszembe jut, csak felkavar, így nem megyek nagyon a szokásos fórumokra. El akarom felejteni, ki akarom zárni.. mindent ki akarok…

Már nem számít semmi. Lassan borul ködbe a világ. Már minden rendben lesz. A testem elernyed, a végtagjaim kellemesen bizseregnek. Nem is tudom miért féltem ennyire ettől. Nem is fáj a vég. A lét inkább adott kínokat. Néhány utolsó szippantás az élet levegőjéből. Érzem az illatát, újra itt van velem. Látom az arcát, érzem a bőrének lágy érintését. A könnyeim lassan indulnak utolsó útjukra. Finom lágy hullámzás, halk zene szól. Én pedig, egyre lágyabbnak érzem magam. Repülni tudnék. Már csak az agyam játszik furcsa képzetekkel. Színeket látok, foltokat, fényeket. Apró kis buborékcseppeket.

Már csak a sötét maradt. Már nem érzek semmit. Csak felszabadulást. Csak boldogságot, eufóliát. Lebegek, és elernyedem. Ennyi volt vége. Ég áldjon Yoshi…




Vívódás

Megj: Az éremnek mindig két oldala van.

Megint engem néz, és érzem, hogy belepirulok, miért teszi ezt velem? Miért néz így rám? Inkább elfordítom a fejem, ügyet sem vetek rá. Nem lehet, hogy valaki így nézzen. Biztosan csak én képzelem magamba. Csak a képzeletem játszik kusza érzéseket. Csak az ad többet annál, ami. Ő a barátom, semmi több. Nem is lehet. Miért gondolok mégis rá másképp? Miért zakatol így a szívem, ha meglátom? Mitől fáj, ha nincs velem, és miért melenget, ha érint? Hogy történhetett ez meg? Mért érzem, hogy ölelni vágyom? Miért borzongok meg, ha véletlen hozzám ér? Hogy lehet, hogy magam is közeledem, és igyekszem közelebb kerülni? Miért zakatol így a szívem. Oly hevesen ver. Sose gondoltam, hogy ilyen is lehet.

Egy napon rámírt. Én meg boldogan válaszoltam, kedves srácnak tűnt, és mivel nincs sok barátom, gondoltam, jó lenne olyannal lenni, aki hasonló érdeklődési körű, akivel önfeledten beszélhetek, és megért. Ráadásul közelebb is lakik hozzám, mint a többiek. Szinte percek teltek el, mikor először találkoztunk, és olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Elérte, hogy kinyíljak, hogy elmondjam a belső gondolataim. Két-három találkozás után úgy összenőttünk, mint két testvér. De az érzéseim, ennél többek voltak. Igyekeztem elnyomni, elhessegetni, de rá kellett jönnöm, nem megy. Amit ő baráti kézfogásnak, örömteli ölelésnek szánt, vagy éppen csak hozzám ért, hogy figyeljek rá, azt én… mámornak, igazi csodának éltem meg. Oly forró, oly lágy, oly kellemes volt minden pillanata. Rá kellett ébrednem, szeretem őt. Először úgy voltam, biztos csak valami érthetetlen testi vágy, érdeklődés iránta, aztán, tudtam, ez nem csak az. Sose éreztem ilyet. A lányok akikkel együtt voltam, sosem adtak efféle érzést. Csak Ő volt nekem. Mikor valami bajom volt, hozzá mentem, s megvigasztalt. Oly szorosan ölelt, és tudtam, biztonságban vagyok. Belefúrtam a fejem a mellkasába, és nem vágytam másra, csak arra, hogy örökké így legyen. Mellette akartam lenni, csak őt, akartam egyedül.

Hónapokig sírtam könnyesre a párnám, gyűrtem össze minden megírt levelet, miben elmondom, mit érzek. Pontosan tudtam, nem tudnám egyenesen a szemébe. A levél jobb. Így nem kell ott lennem, mikor ellök, elutasít, és utána soha többet nem látom. Mérlegeltem, hosszú hónapokig ezen törtem magam, és rájöttem fontosabb Nekem mindennél. Így minden marad a régibe. Nem mondom el mit érzek, így megmarad nekem. Így nem veszíthetem el.

Regisztráltam egy társkereső oldalon. Meglepődtem, mennyi lány írt rám. Némelyikük elég kedves is volt. Fel is vettem velük a kapcsolatot.

Összeszedtem minden erőm. Már pontosan tudom, mit kell tennem. Nem bírom ezt tovább. El kell Őt engednem, hogy képes legyek tovább lépni. Ma lesz az utolsó találkozás. Minden pillanatát örökre a szívembe zárom, és többé, nem találkozom vele. Így lesz a legjobb. Megérdemli a boldogságot, és azt, hogy szeressék. Mi sosem lehetünk egyek, hisz az nem helyes, és ha elmondom neki, amit érzek, meggyűlöl. Ezt nem tudnám elviselni. Inkább én vetek ennek véget. Egy utolsó találkozás, ennyi maradt nekem belőle.
Kiléptem a fürdőből, és Ő, megint úgy néz rám. Totálisan megbabonáz a tekintete. Tudom, hogy ismét a képzeletem játszik, és valójában nem így van. Lehet csak nem sikerült megfelelően megtörölköznöm, és azon mosolyog. Olyan szép. Szeretem ezt az arcát, megnyugtat. Az a kellemes barna szempár, ahogy képes még a szemeivel is mosolyogni, nem csak az ajkával… Hihetetlen, hogy ennyire tökéletesen szép ívű, finom áll létezzen. Sosem láttam még ilyen szépet, és azt hiszem nem is fogok.
Ő is ment a fürdőbe, kifelé megérintett, és én.. totálisan elolvadtam… megint nem tudok magammal mit kezdeni. Míg a csobogást hallom, azon agyalok, megcsókoljam-e? Hisz mit veszítek? Úgy sem láthatom ezután soha többé, akkor meg? Legalább ez az emlékem lenne még Róla. Tudni akarom, milyen íze van az ajkainak. Érezni akarom a bizsergést, miközben forrósága érint.

Yoshi ébreeedj…

Mikor visszatér hozzám, megcsap az illata. Oly kellemes friss, és üde. Haja nedves, kuszán göndörödik a vége. Poénkodik, én felnevetek, ismét loptam az érintéséből. Kezeit kaptam. Puha selyem. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és én ismét belefeledkeztem. Belé. Őt akarom, csakis őt… Ölelni vágyom, csókolni, szeretni.

Gyorsan telt el ez a két nap, és én már a vonatból nézek vissza Rá. Soha többé nem találkozhatunk. El kell Őt engednem. Nem tehetek mást. Szemeim a távolba révednek, gondolataim pedig körülötte. Vajon hiányzom majd Neki? Emlékezni fog rám? Mi legyen az ok? Hogy mondjam el, hogy többé nem jövök?

Mikor hazaértem válaszoltam pár e-mailre. A szomszéd városban lakik az egyik lány, aki nagyon kedves volt eddig velem. Egy ideje leveleztünk, és elmondtam Neki, mit is érzek. Nem tudom miért, de úgy éreztem, Neki megtehetem. Megértett, és igyekezett segíteni. Hamar jóba lettünk, így tudtam jól, mit kell tennem.

Írtam Neki, és Ő, kiakadt, mindent a fejemhez vágott, hogy nem vagyok igaz barát, hogy, hogy tehettem, hogy nem szóltam neki a lányról, és mégis mikor akartam elmondani, az oltár előtt?
Nem írhattam neki, hogy az egész kitaláció. Csak színjáték, hogy okom legyen eltávolodni, hogy képes legyek tovább lépni és elengedni Őt. Az egészet miatta teszem. Azt akarom, hogy boldog legyen. Nem jöttek ki jól a dolgok, de összekaptunk, és innentől, az egész a kitartásomon múlik.
A hetek hónapokká duzzadtak, és nem írtam neki. Nincs perc, hogy ne gondoljak rá, nincs óra, hogy ne fogjam vissza magam. Nem szabad, nem írhatok Neki. Ő nem jön. Bizonyára már nem is hiányzom Neki, és rég túltette magát rajtam. Ennyi. Így lesz a legjobb, mind a kettőnknek. Vagyis neki. Neki biztosan.

Nem bírom tovább, még egyszer, egyetlen egyszer látnom kell. Pillanatok alatt pakolom össze a cuccaim a táskába, és rohanok a vonathoz. Az állomásról, egyenesen hozzá sietek. Nem kell, hogy elém jöjjön, pontosan tudom az utat. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, el fogom mondani Neki. Nem bírom tovább, el kell mondanom, mit érzek. Vele akarok lenni, csak vele, hisz szeretem. SZERETEM tiszta szívemből.
Az ajtó nyitva, belépek a lakásba, egyenesen a szobájába. Az ágyon fekszik, furcsán remeg. Tekintete ködös. Úr isten, mit tettél? Rohanok hozzá, és a fejét az ölembe helyezem. A szájából furcsa fehér hab buzog. Mit tettél? MIIIIT? Ne tedd ezt hallod? Itt vagyok, itt, minden, minden rendben lesz. Érted? Kiabálom torkom szakadttából, miközben a mentők számát tárcsázom. Ő rám néz, egyenesen a szemembe. Tudom, hogy már nincs itt, már valahol messze jár. Felém nyújtja kezeit, és én arcomhoz simítom. Könnyeim záporoznak, Ő pedig suttog valamit. Nem értem, nem tudom, mit akar. Szeretlek hallod? Kiáltom. El nem menj nekem, tarts ki kérlek. TARTS KI! Üvöltöm neki.
Mikor bevisít a mentő, és a fehérruhások felérnek, már rég késő. Csak a fejemet ingatom. Már nincs velem - motyogtam. Már elment. Jobb helyen öröklétre kárhoztatva, megannyi gyarlóság és gyűlölet nélkül. Ő már nem szenved. Itt hagyott engem, hogy vállamon cipeljem ezt a súlyt. A titkot, melyet örökké magamban kell hordanom.

Nem volt nehéz. Csak egyetlen röpke pillanat, egy finom fuvallat kellett csupán, és én már repültem. Várj meg Tora, megyek.


Emlékül a csillagporban lebegő összes szerelmes léleknek, akik azóta is keresik a párjuk.