2012. május 25., péntek

Olaj és vászon


Írta: Jómagam.

Ajánlva: Az én Frumnak, mert bociszemekkel könyörögve kért, s mert megtisztelt oly annyira, hogy a kezembe adta őket.

A karaktergyilkosságokért nem vállalok felelősséget.

Megj.: Igyekeztem az utolsó történetükből táplálkozni. Remélem, nem teszem teljesen tönkre őket… Mentségemre váljon, nem ismerem még annyira… így nehéz… nagyon nehéz…



Ne nézz már így rám, könyörgöm, ne tedd ezt velem, ez baromira nem fair, kérlek, ne kérj olyat, amit…  most miért? Ezek az ékkőre hajazó csodák… miért, miért versz velük, mond?
- Kérlek. - szuszogta, immáron sokadára.
Egyenesen belenéz a vesémbe, képes lenne kiolvasni minden gondolatom. Egy árva szóval sem méltattam, csak igyekeztem fenntartani az önuralmam, idegesen dobogott a lábam a földön, majd hirtelen ötlettől vezérelve, szorosra zártam a szemem, ne lássam tovább ezt a csodát. Tudtam, ha tovább ostromol, behódolok, csak egy icipici még ebből, és képes vagyok itt rögtön, azonnal aláírni a halálos ítéletemet, nos nem egy csoda az életem, de valljuk be, nem szeretnék ily fiatalon elpatkolni.
Percek teltek némasággal, s érzem, egyre közelebb araszol, az egyre közelebbről az orromba törő forró leheletéből, kiérzem a cseresznyés rágó, lágy aromáját, melyet éppen a szájában majszolt.
- Kérlek. – túl közel…
Nagyot nyeltem, igyekezvén letuszkolni a torkomban tartózkodó irgalmatlan gombócot, de sikertelen. Egyre jobban feszélyezett ez a helyzet, képtelen vagyok hosszú távon tűrni, hogy valaki ennyire közel, túl közel… főleg ha az a valaki… Kérlek, add fel, könyörgöm, mond hogy poén volt, vicc, játék, és valójában nem kell, és menj, nagyon kérlek, térden állva könyörgök, ne ostromolj ennyire, mert…
- Nagyon sokat jelentene nekem. - Érintette meg az orrom hegyét a sajátjával egy alig pillanatra.
- Jól van. - Sóhajtottam ki a halálos ítéletem.
Amit tett arra egyáltalán nem voltam felkészülve, egyenesen a nyakamba ugrott, és szorosan magához ölelt.
- Köszönöm, úgy örülök, annyira hihetetlenül boldoggá tettél!
- Jól van. – léptem hátra zavartan kettőt, miközben lefejtettem a karjait magamról. Amennyire csak lehetett, próbáltam elkerülni a szemében szikrázó boldog csillogást. A szája szélén, eddig sosem látott ív ült. Ha nem ismerném, még azt mondanám, mosolyog, de ez, képtelenség, vagy mégse? Idegesen fordítottam el a fejem, feszélyezett saját tüzelő homlokom, nem akartam, még véletlenül sem, hogy észrevegye, fültől fülig elvörösödtem. Hirtelen oldalra fordulva, vadul kezdtem kutatni a zsebeimben.
- Jaj nekem, ne hara… megígértem, és… elfelejtettem, most sajnos, rohanok, -  fordultam teljes hátra arcot, és indultam neki nagy sebesen.
- Jól van, akkor szombat! Ne feledd! – kiabált utánam lelkesen.

Hogy lehetek ekkora barom, miért kell nekem folyton ilyen hülye helyzetekbe kerülnöm, ez a kis szaros, meg… pontosan tudja a gyenge pontom, eléri, hogy behódoljak neki, nem ér ám tekintettel gyilkolni, baromira nem egyenlő a küzdelem. Most honnan a jó fenéből szerzek magamnak megfelelő ruhát arra a… jézus… hogy élem ezt túl. Én meg az-az áldott jó szívem, nemhogy elszaladtam volna, még mielőtt kimondom az igent, miért vagyok én ekkora emelkedett barom?

Túl korán eljött ez a nap, és én, még mindig ugyan azon a baromságon görcsölök. Mégis mi a frászt vegyek fel? Nem lóg a szekrényemben elég ilyen jellegű holmi… A reggelem tétova bámészkodásból állt, kirakatról kirakatra, boltról, boltra. Sehol sem volt olyan szerencsém, hogy…

- Segíthetek? – jött jobbról a bájos, mosolygós hang.
- Öh, igen, igen, nagyon örülnék, - makogtam idegesen a kis alacsony, ébenfekete hajú eladólánynak. – este lesz egy összejövetel, és semmi ötletem, valami ruha, ami illik, de nem túl, és nem nagyon… tudja amiben talán levegőt is, szóval kéne… - darálom a problémáim hadát, s ő csak mosolyog rajtam. Azt hiszem felmérte a hihetetlen tétovaságom, mert karon ragadott, és elvitt egy belsőbb, szekrényekkel tarkított terembe.
- Hmm, azt hiszem, ez, meg ez, tökéletes lenne, és mi lenne, ha még ezt is megpróbálná? – tolta elém a kellemes színű és lágy tapintású anyagból készült inget, hozzá megfelelő színű nyakkendővel. Mellé tett néhány hasonló kombinációt az asztalra. Nos azt hiszem ez a nő, nem ismer, ha kapok választási lehetőséget, azzal csak összezavar, nemhogy adna egyet, azt mehessek végre, neeem…
Észrevehette a fejvakarásomból, hogy nem látok át ezen a káoszon, így lágyan a csípőmre szorítva megpördített, a kezembe nyomta az első szettet, és betuszkolt a próbafülkébe.
- Jöjjön ki, ha kész. – mosolyogta végtelen türelemmel.
Idegesen próbáltan nem elesni a saját lábamon, miközben a nadrágom tuszkoltam le, nagy nehézségek árán, sikerült elkészülnöm, s hihetetlen feszélyezve kilépnem a fülkéből.
Kedves mosoly fogadott, néhány apró simítást kaptam a vállamra, ami nem esett jól, de úgy voltam, jobb, ha hagyom, hamarabb szabadulok.
- Csinos, nagyon csinos. – kacsintott kacéran. Jesszus, már csak ez hiányzott, kikezd velem ez a… jó, valljuk be tényleg kellemes küllem, de… pff. – Hogy érzi? – érdeklődött.
- Nem is tudom. – néztem bele a tükörbe. – Valahogy…
- Értem jó, akkor uram, kérem, lehet másik szín kéne?
- Yagami.
- Tessék?
- A Nevem…
- Jah. – vigyorgott, mint aki lottót nyert. – Nézzünk egy kicsit sötétebbet.
- Rendben.

A sokadik próba sikerrel zárult, megtaláltuk a legmegfelelőbb, enyhén harántcsíkolt, szürke, még sötétebb szürke inget, hozzá egy ezüstös nyakkendőt.

- Zakót is?
- Tessék?
- Szüksége van?
- Nem, nem, köszönöm, az van otthon megfelelő.
- Rendben, akkor kérem, fáradjon a kasszához, és akkor, szép estét.
- Viszlát.


Hatalmas sóhajtással vágtattam ki az ajtón, és egyenesen a földet bámulva, elindultam a legrövidebb úton haza.
Fél órámba telt, hogy azt a néhány, akadékos, kócos tincset a helyére erőszakoljam, és megtaláljam a megfelelő illatot, erre a… rettenetre, ami este várt… csak tudnám pontosan… mire is vett rá… egész pontosan.


Az első alkalom, hogy valahova együtt megyünk, így nem elég, hogy a megszokottnál is feszültebb voltam, de még a kínos „kísérő” szerepet is magamra kellett vennem.
Csupán egyet koppintottam a kellemes, lágy erezésű tölgy ajtón.
Nem váratott soká, apró pírral az arcán fogadott, s kissé zavartan invitált be.
- Örülök, hogy, gyere csak, mindjárt kész, csak…
- Semmi, én jöttem korábban.
- Inni?
- Nem, nem, vezetek.
- Hol?
- Pár utcányira.
- Azonnal jövök, addig ülj…
A szoba olyan volt, amit belőle kinéztem. Kellemes, nyugalmat árasztó, olyan zug, melyben az ember megpihen, nem érik felesleges impulzusok, nem sokkolják információ többletek, inkább hagyja, hogy az agy ellazuljon. A falakon a képek, a bútorok, a színek, a szőnyeg lágy szövésű rojtjai, mind azt sugározták, ez egy nyugodt hely, nincs okod feszengeni, nem kellenek a felesleges rohamok. Jól esett.
- Megjö… - az álam a földet verdeste. Hirtelen döbbenetemben még levegőt is elfelejtettem percekig venni. Annyira… én miért nem láttam ezt még rajta? Aztán az arcáról leolvastam mindent, ő ugyanannyira kétségbeesetten igyekezett megfelelni ennek a helyzetnek, hogy hozzám hasonlóan, biztos vagyok benne, hogy a napokban vásárolta. Csinos volt, kellemesen mutatta ki légies, vékony alakját, olyan volt az öltönye, mintha pont rá szabták volna. Egy pillanatra el is fogott a düh, hogy alul maradtam, nem készültem ennyire ünnepélyes, ennyire…

- Jó lesz? – kérdezte alig hallhatón.
- Persze, tökéletes. De mégis mond, hova is megyünk pontosan? Nem igazán avattál a részletekbe, s úgy érzem, eléggé nem vagyok alkalomhoz illő.
- Nem igaz. Jól nézel ki, tetszik a nyakkendőd, szép a színe.
- Köszi, de ne tereld, hova?
- Már nem mindegy? – kacagott gúnyosan. – induljunk, elkésünk!
- Ha netán elfelejteném, bár kétlem, kérlek, emlékeztess, hogy amint túl vagyunk ezen a szörnyűségen, nyírjalak ki, lehetőleg valami fájdalmas, brutális módszerrel.
Kikacagott. Vér komolyan fenyegettem, erre ő, csak kacag rajtam. Miért érzem, hogy nem vesz komolyan? Ráemeltem legagresszívebb tekintetem, de nem hatotta meg. Más öntudatlan összerezzen, s azt is megbánja, hogy a világra jött, ez a kis taknyos, meg, csak vállat von rá… Kikészít.
Zsebre dugott kézzel menetelt kissé előttem, az utca festéseit bámulván, én meg igyekeztem követni a sietős lépteket.
Oly hirtelen stoppolt le, hogy bele... belé ütköztem.
- Mi a???
- Itt vagyunk! – tolta be a hatalmas ajtót.
- Miii? Tokiyo National Museum? Normális vagy te? Mi a???
- Ssss, már tart. – tapasztott a számra és betolt az ajtón.

Nem sokat volt képes felfogni az agyam abból a tömérdek információból, amely bent várt rám, képtelen voltam felfogni, hogyha nekem ez ennyire megterhelő, ő hogyan képes ennyire lazán venni? Biztos voltam benne, hogy valamit bevett, vagy megtalálta a titkos kikapcs gombot, mert… ez SOKK!
Percekkel később, muszáj voltam kimenni, friss levegőre vágytam, s egy fókuszálható pontra, mondjuk lámpafényre, s mikor épp egy túlpingált nővel kommunikált, gyors kiosontam az ajtón.
Jól esett a szellő, a zizegő ágak lágy hangja, a csattogó, kopogó hangból celebrált koncert. A lépcső szélére ülve, bámultam magam elé, majd tenyeremmel letapasztottam a szemem. Eléggé belehasított a fejembe ez a SOKK. Eszem ágában sem volt annyi fontos, és előkelő ember előtt… így jobb, biztos nem fog haragudni. Miért is gondolok most mégis erre, hogy mit fog érezni, mit érdekel, efféle, s mi van ha, mi van, ha épp, szüksége lenne… ha ezért hozott, hogy vigyázzak, én meg itt ülök, és…
- Tudtam, hogy itt leszel. – ült le mellém. – Ne haragudj, tudom, hogy, de annyira szerettem volna, ha… Erőt ad.
- Semmi. Pár perc és visszamegyek.
- Nem kell. – csóválta a fejét. – Mindent láttam, amit akartam, beivódott.
- Akkor?
- Akkor… - finoman hajtotta a fejét a vállamra, és lágy egyenletes szuszogással nézte, talán ugyan azt a pontot, amit én. Kivételesen, valahogy most… nem zavart, sőt… jól esett.
Újhegyével, végigsimított kézfejemen. Épp hogy érintett, mégis minden porcikám végigbizserget. Melegség futott végig, feszélyező, megmagyarázhatatlan.
Nagyot sóhajtva támasztott még mindig rajtam, majd ujjaival az enyémek közé férkőzött, s rájuk szorított.
- Mehetünk haza!

2012. január 20., péntek

Rekviem

Reméltem, hogy jobb lesz, tiszta szívvel vágytam a megnyugvásra, arra, hogy megszűnjön bennem az a furcsa, gyomorforgató, szívfacsaró, könnyfakasztó érzés. Hiába. Azt mondák majd jobbá válik, hogy az idő mindent megold, hogy könnyebb lesz, de nincs így.
Képtelen vagyok elengedni Őt…

Azt hiszem, elzárkóztam. Bezártam magam mögött egy ajtót, és elfelejtettem hova tettem a kulcsát. Nem is lenne gond ezzel, hisz megannyi lehetőség tárulna elém, de nem is keresem.
Behúzódtam a saját magam által alkotott kis világba, és lassan azon kapom magam, hogy nincs semmim. Talán már magam se vagyok. A haverok hívnak buliba, kocsmázni. Próbálják elhitetni, hogy az élet nem állt meg, hogy még megannyi lehetőségem van, hisz nem vagyok idős, most töltöm a harmincat.
Mégis mintha nem akarnék változtatni. Ő nincs többé, és én magamra maradtam.
Itt állok, ma is, ahol minden nap. Nézem a gyertyából áradó narancsos lobogást. Elutazok vele messzire, vissza abba az időbe, mikor még volt, mikor éreztem bőre finom érintését, mikor láttam a szemeiben lángoló tüzet, melyet irántam táplált. Sose feledem a mosolyát, a csengő, dallamos hangját, s a lágy, finom érintését. Ő volt a mindenem, életem egyetlen pozitív darabkája, a létem tápláló vad lobogás. Ő volt az optimizmus maga. Mikor a halálos ágyán, mellette ültem, s szorítottam gyenge kezeit, akkor is, mosolygott a világra, s azt súgta; minden rendben lesz.
Még mindig az ujjamon a gyűrű, nem tudom, képtelen vagyok levenni. Talán még túl korai, lehet, sose leszek túl rajta.


Vasárnap volt, mikor először megláttam. Haja kócos, arca sápadt, egy szürke kopott kabátot viselt, kapucniját a fejére húzva. Kezében egy nagy csokor fehér rózsát tartott, és a sírok közt sétált. Alakja légies, kecses, könnyed. Első ránézésre nagyon vékony, valószínű alultáplált. Fiatal, olyan húsz évét tölthette be. Arcán furcsa komolyság ült, szája széle lefelé görbült, ettől apró kis redők jelentek meg sarkában.
Attól a naptól kezdve, mindig megláttam, ahogy ugyan azt az utat teszi. Minden alkalommal fehér rózsát visz, s mindig, abban a szürke, kopott kabátban.


Ma is itt van, haja csapzott a fürtjei vége finoman kunkorodik, enyhén barnás, de inkább szőke. Szeme sötét, talán kék, vagy zöld, innen nem látom tisztán.
Elidőzöm egy darabig jegyesem sírboltja felett, majd elindulok haza.

Lefagyhattam a döbbenettől, velem szembe jött, finoman megérintette a kezem. Jéghideg, fagyos fuvallatot hagyott maga után, s egy szót: - A bátyám.
Nem tudtam mire vélni, mire felocsúdtam, és magam mögé néztem, már rég eltűnt a látóteremből. Egyesült a köddel, mely a temetőre magasodott. Átjárt a borzongás, életembe nem tapasztaltam még effélét.

Egyetlen csattanás, ennyi volt csupán. A sofőr valami huszonéves senki, tuti agyonkokszolva, matt részegen ült volán mögé. Egyetlen csapás volt csupán, mellyel a korlátnak nyomta Őt, egy fényvillanás, és annyi. Az autó tovább száguldott, majd feltekeredve a betonkorlátnak, nagyot csattant. Két dorbézoló fiatal ült a kormánynál…
Sajnálom, gonosz vagyok… remélem, ők sem jártak különbül…

Két nap telt el úgy, hogy nem jött, nem láttam. Furcsa érzés volt, hogy hiányolom, hisz sose ismertem, nem tudom ki Ő.. mégis, valamiért úgy érzem, közöm van hozzá.
Az apró köves úton kifelé haladva, azon gondolkodtam, vajon lebetegedett? Hisz oly gyengének láttam, bőre fakó volt, színtelen, érintése fagyos, nem tűnt annak az egészségtől kicsattanó figurának. Csak remélni tudom, nem esett nagyobb baja.
Hirtelen villant fel előttem alakja, egy sírkőnek támaszkodott, fejét a térdére hajtotta. Felismertem. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda, hisz olyan szomorú és elesett.

Megálltam előtte, s hallgattam az elkeseredett sóhajtását. Nem figyelt fel rám, arcát a tenyerébe temette. Finoman érintettem vállát, s rám emelte tekintetét. Az apró gyöngyök ott csillogtak a szeme sarkában. Nem riadt meg, végigsimított a kezemen. Hideg volt az érintése, mégis valami elmondhatatlan forróság járta végig a testem. Lassan állt fel, kezemre támaszkodva magasodott mellém, majd végigsimított arcomon.
- Sajnálom. – suttogta, majd ajkaival gyengéden érintett. Belefagyott a lábam a talajba, testem remegett, érintése bizsergetett, végigfutott a forróság.
Percek telhettek el, mire felocsúdtam. Kinyitottam a szemem, s már nem láttam. Eltűnt.

Tenyerem a sírkőre helyeztem, majd végigolvastam a feliratot:
Michael Wales, élt 24 évet
Szóval, hozzá jössz? – simítottam végig a rücskös kövön.
Hisz még, gyerek volt. – sóhajtottam, majd eltöprengve az élet igazságtalanságain, hazaindultam.

Jól megérdemelt reggeli kávém mellet, fellapozgattam a reggeli újságot. Csupa unalmas cikk, semmi lényegretörő. Gyors ütemben futottam végig a hasábokon… sport, gyászjelentés, eltűnt egy… donort keresnek?
„A hónapokkal ezelőtt leközölt, szörnyű baleset, újabb áldozatokat követelhet, a 24 éves P. W., az egyetlen túlélő, aki  a mai napig súlyos állapotban fekszik a Szent Péter korházban. Állapota válságos. Az orvos, riporterünknek elmondta, sürgősséggel vérre és csontvelő donorra lenne szükség.
A baleset január 5-én történt, az ötös főút kereszteződésében. A z ikerpár, épp a korházba igyekezett, mert a néhány órával fiatalabb fiú, leukémiás. A hatalmas ködben nem látták a kereszteződésből kikanyarodó autót, és a baleset elkerülhetetlen volt. M. W., azonnal életét vesztette, a másik autóban ülő fiatal hölgy, pedig a korházban, néhány nappal a baleset után vesztette életét.
Kérnénk mindenkit, aki tud, segítsen!”

Mi a? Néztem döbbenten a papírhalmok fölé, de hisz, ez??? Nem értem.
Dühösen csaptam az újságot a hónom alá, és nekiindultam a korháznak, hogy kiderítsem, mi is van.
Az a sírkő… az a srác… de hiszen… ez lehetetlen!!!!

Energikusan viharzok be az elektronikusan működő ajtón, sűrű elnézéskérés közt tolom el magam elől az embereket. A portán kicsapom az újságot a pultra, s közlöm, az orvossal szeretnék beszélni. A nővér döbbent tekintete picit visszaránt a földre. Elmagyarázom, hogy körülbelül, mi a történet, s megkérem, hogy mindenképpen hívja az orvost. Ő kedvesen elmosolyodik, majd a telefonba tárcsázva, megcsipogtatja megfelelő számot. Hellyel kínál, aztán visszahelyezi a tekintetét az előtte tornyosuló papírhalmokra.

Fura, kopott cipős fickó állt meg előttem, kezei szürkésfehér, szakadtos köpenye zsebében pihentek, arca elgyötört, borostás, szemei alatt hatalmas táskák. Nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Szája enyhén jobbra ferdült, mintha grimaszolna.

- Maga az, aki keresett? –kérdezte enyhén morcos, lenéző hangon.
- Igen doktor úr, ne haragudjon…
- Jóvva. Bökje ki mit akar, mert sok dolgom van, nem érek rá itt egész nap.
- Elnézést. A cikk miatt jöttem. – mutattam a kezemben enyhén meggyűrt újságra.
- Ahh. – kacagott ki nyersen. – Véradó, arra. – mutatott görbe ujjával a folyosó vége felé.
- Nem úgy. Tudja, a mennyasszonyom…
- Figyeljen, fiatalember, nem érek én rá ilyenekre. Húzzon!
- Nem érti! – mondtam hangosabban. Miközben megfogtam a köpenyénél. A balesetben, a mennyasszonyom volt, aki…
- Jahh. – vágott némi grimaszt. – Hé, bökött egyet a nővérpultra. – Az úr hozzátartozó! Küldjék be a 1253-asba.
- Figyeljen, nekem tudnom kell!
- Ott a kölyök a kórterembe. Nem mondom, hogy klassz látvány, de kérdezze Őt. Nekem húznom kell. – és köszönés nélkül távozott.

Ehh. Fújtam egy nagyot, majd elindultam a kórterem felé. Jobbat úgy se tudtam, s hamár idáig eljöttem…
Vékonyka nővér volt benn nála, épp a párnáját igazgatta, s mikor meglátott az ajtóba, egy fejbiccentéssel távozott. Ott feküdt, sok élesen csipogó gép közt, fején kötés, arca sápadt, vezetékek lógtak belőle, nem is tudom, egyáltalán, volt-e rajta olyan hely, ahol nem lett volna kötés, vagy akármi.
Megismertem, bár sokkal fakóbb és életnélkülibb volt, de Ő volt az. Az érzések furcsán kavarogtak bennem, mikor megfogtam a kezét. Alig volt tapintható a pulzusa. Csak hálni járt belé a lélek. Szeme csukott, lágy hullámzásban szuszogott, hajának pár szála ki-kikandikált a kötés alól.
Furcsa volt itt látni.
- Mond, mi történt? – suttogtam Neki, pedig nem vártam választ.
Rámszorított gyengéden, majd fakó tekintetét rám emelte. Szuszogott valamit, de nem értettem, csak a szája tátogott, hang nem jött ki a torkán. Gyengédem simítottam végig kézfején, majd a párnáját magasabbra igazítottam, hátha úgy, kényelmesebb? Nem tudom. Igazából csak ideglevezetés? Kényszer cselekvés? Mindegy is. Gyenge mosollyal jutalmazta próbálkozásom.
Háttérből lépteket hallottam.
- Nos? – megismertem az érces hangot.
- Doki, maga?
- Jöttem ellenőrizni a betegem. Ki tudott húzni belőle valamit?
- Nem igazán. – sóhajtottam. – Hogy van?
- Maga szerint? – ismételten gúny ült a mondata végén.
- Meg fog halni?
- Nos. Az életmentő beavatkozáson túl van, viszont a vérbankunk kiürült eléggé. Még két műtét várna rá. A lépe leszakadt, a tüdejéből szivárog a vér, de nem nyithatom fel, amíg…
- Milyen vér?
- 0 RH negatív.
- Én tudok. Nekem az van.
- Komolyan gondolja?
- Igen, szeretnék, segíteni.
- Rendben, akkor bekísérem. Evett ma?
- Még nem.
- Akkor le is tudják venni a vért. Én meg intézem a műtőt, a hűtőben tárolt vérrel, elégnek kell már lennie.
- Kösz doki!
- Nincs mit. Paul jó gyerek, nem érdemli ezt.
- Azt hiszem, igaza van.

Volt időm gondolkodni, míg a sűrű vörös folyam csöpögött ki belőlem, hogy vajon ezzel, mi is a célom? Hisz azt kívántam, bár… de megbántam. Nem tehettek semmit. Baleset volt. Én meg elvakult, dühös, és ideges. Megbántam, amit kívántam. Sose gondoltam, hogy… miért is tettem volna?
Mikor végeztem, még tébláboltam némi időt a váróban, de rá kellett jönnöm, esélyem sincs, hogy végezzenek, és amúgy se engednék, hogy bemenjek hozzá, így hazamentem éjszakára, s másnap tértem vissza. A nővér, már ismerősként üdvözölt, és minden akadékoskodás nélkül engedett be. Pedig ez, az intenzív, nem holmi látogassunk beteget ixedik korterem. Nem bántam. Látni akartam, tudni, hogy jól van, hogy élni fog.
Kissé visszatért a színe, békésen aludt, feje finoman mélyedt a párna pamut anyagába. Leültem mellé, s kezembe fogtam balját. Középütt cső volt bekötve, végigsimítottam a durva ragasztón, mivel rögzítették. Enyhén nedves volt tenyere, de határozottan melegebb, és élettel telibb, mint tegnap. Akaratlanul mosolyogtam rá, s tenyerem élével arcára simítottam.
- Szia! – köszöntem, bár feleslegesnek gondoltam. – Ma is eljöttem. Jobban nézel ki. Nem hagyom, hogy meghalj, tudod?

A napok, hetekké nőttek, s a hetek, hónappá, s én, minden nap mentem, ott voltam, mikor másodjára műtötték, majd hetekkel rá, mikor kivették végre a csövek egy részét. Vidám volt, s élettel teli. Mesélt álmokról, dolgokról, mik érdeklik. Zenéről, arról, hogy művészetis volt, csak a betegsége miatt nem tudta befejezni. Szülei haláláról, s arról, hogy mennyire hiányzik neki a bátyja. Cserébe kapott szeletkéket az életemből, perceket a múltamból, s észre sem vettük, hogy közös emlékeket építettünk.
Egy percet sem gondolkodtam el azon, hogy ismét megtegyem, annyira természetes volt, hogy megér nekem az a pár perces szúró érzés, egy emberi életet.
Jó híreket kaptunk, s közösen örültünk, hogy a csontvelő megfelelőnek bizonyult.
Nem volt kérdés, sem vitatéma, hogy hozzám jött haza, mikor végre, kiengedték, s az sem, hogy immáron, egy család lettünk.
Az életem merőben megváltozott. Nem csak a vérem, testemből egy kicsi élt benne tovább, hanem a szívemet is neki adtam.
Tiszta szívből szerettem Őt, s végre, képes lettem tovább lépni, Vele! A gyűrűm kezei érintése váltotta fel. A hideg magányt, szerető ölelése.
Az a csók, nem csak felébresztett egy sötét múltból, de erőt adott, hogy megtegyem, amire addig gyáva voltam. Szembe néztem a félelmeimmel, és a fejemben elkönyvelt csalfa képzetekkel. Tiszta szívvel léptem bele egy új, virágzó, s pezsgő kapcsolatba.


Együtt, egy új élet reményében!