Írta: Jómagam.
Ajánlva: Az én Frumnak, mert bociszemekkel könyörögve kért, s mert
megtisztelt oly annyira, hogy a kezembe adta őket.
A karaktergyilkosságokért nem vállalok felelősséget.
Megj.: Igyekeztem az utolsó történetükből táplálkozni. Remélem, nem
teszem teljesen tönkre őket… Mentségemre váljon, nem ismerem még annyira… így
nehéz… nagyon nehéz…
Ne nézz már így rám, könyörgöm, ne tedd ezt velem, ez baromira nem
fair, kérlek, ne kérj olyat, amit… most
miért? Ezek az ékkőre hajazó csodák… miért, miért versz velük, mond?
- Kérlek. - szuszogta, immáron sokadára.
Egyenesen belenéz a vesémbe, képes lenne kiolvasni minden gondolatom.
Egy árva szóval sem méltattam, csak igyekeztem fenntartani az önuralmam,
idegesen dobogott a lábam a földön, majd hirtelen ötlettől vezérelve, szorosra
zártam a szemem, ne lássam tovább ezt a csodát. Tudtam, ha tovább ostromol,
behódolok, csak egy icipici még ebből, és képes vagyok itt rögtön, azonnal
aláírni a halálos ítéletemet, nos nem egy csoda az életem, de valljuk be, nem
szeretnék ily fiatalon elpatkolni.
Percek teltek némasággal, s érzem, egyre közelebb araszol, az egyre
közelebbről az orromba törő forró leheletéből, kiérzem a cseresznyés rágó, lágy
aromáját, melyet éppen a szájában majszolt.
- Kérlek. – túl közel…
Nagyot nyeltem, igyekezvén letuszkolni a torkomban tartózkodó
irgalmatlan gombócot, de sikertelen. Egyre jobban feszélyezett ez a helyzet,
képtelen vagyok hosszú távon tűrni, hogy valaki ennyire közel, túl közel… főleg
ha az a valaki… Kérlek, add fel, könyörgöm, mond hogy poén volt, vicc, játék,
és valójában nem kell, és menj, nagyon kérlek, térden állva könyörgök, ne
ostromolj ennyire, mert…
- Nagyon sokat jelentene nekem. -
Érintette meg az orrom hegyét a
sajátjával egy alig pillanatra.
- Jól van. - Sóhajtottam ki a halálos ítéletem.
Amit tett arra egyáltalán nem voltam felkészülve, egyenesen a nyakamba
ugrott, és szorosan magához ölelt.
- Köszönöm, úgy örülök, annyira
hihetetlenül boldoggá tettél!
- Jól van. – léptem hátra zavartan kettőt, miközben lefejtettem a karjait
magamról. Amennyire csak lehetett, próbáltam elkerülni a szemében szikrázó
boldog csillogást. A szája szélén, eddig sosem látott ív ült. Ha nem ismerném,
még azt mondanám, mosolyog, de ez, képtelenség, vagy mégse? Idegesen fordítottam
el a fejem, feszélyezett saját tüzelő homlokom, nem akartam, még véletlenül
sem, hogy észrevegye, fültől fülig elvörösödtem. Hirtelen oldalra fordulva,
vadul kezdtem kutatni a zsebeimben.
- Jaj nekem, ne hara…
megígértem, és… elfelejtettem, most sajnos, rohanok, - fordultam
teljes hátra arcot, és indultam neki nagy sebesen.
- Jól van, akkor szombat! Ne
feledd! – kiabált utánam lelkesen.
Hogy lehetek ekkora barom, miért kell nekem folyton ilyen hülye
helyzetekbe kerülnöm, ez a kis szaros, meg… pontosan tudja a gyenge pontom,
eléri, hogy behódoljak neki, nem ér ám tekintettel gyilkolni, baromira nem
egyenlő a küzdelem. Most honnan a jó fenéből szerzek magamnak megfelelő ruhát
arra a… jézus… hogy élem ezt túl. Én meg az-az áldott jó szívem, nemhogy
elszaladtam volna, még mielőtt kimondom az igent, miért vagyok én ekkora
emelkedett barom?
Túl korán eljött ez a nap, és én, még mindig ugyan azon a baromságon
görcsölök. Mégis mi a frászt vegyek fel? Nem lóg a szekrényemben elég ilyen
jellegű holmi… A reggelem tétova bámészkodásból állt, kirakatról kirakatra,
boltról, boltra. Sehol sem volt olyan szerencsém, hogy…
- Segíthetek? – jött jobbról a bájos, mosolygós hang.
- Öh, igen, igen, nagyon
örülnék, - makogtam idegesen a kis
alacsony, ébenfekete hajú eladólánynak. – este lesz egy összejövetel, és
semmi ötletem, valami ruha, ami illik, de nem túl, és nem nagyon… tudja amiben
talán levegőt is, szóval kéne… - darálom
a problémáim hadát, s ő csak mosolyog rajtam. Azt hiszem felmérte a hihetetlen tétovaságom,
mert karon ragadott, és elvitt egy belsőbb, szekrényekkel tarkított terembe.
- Hmm, azt hiszem, ez, meg ez,
tökéletes lenne, és mi lenne, ha még ezt is megpróbálná? – tolta elém a kellemes színű és lágy tapintású anyagból készült inget,
hozzá megfelelő színű nyakkendővel. Mellé tett néhány hasonló kombinációt az
asztalra. Nos azt hiszem ez a nő, nem ismer, ha kapok választási lehetőséget,
azzal csak összezavar, nemhogy adna egyet, azt mehessek végre, neeem…
Észrevehette a fejvakarásomból, hogy nem látok át ezen a káoszon, így
lágyan a csípőmre szorítva megpördített, a kezembe nyomta az első szettet, és
betuszkolt a próbafülkébe.
- Jöjjön ki, ha kész. – mosolyogta végtelen türelemmel.
Idegesen próbáltan nem elesni a saját lábamon, miközben a nadrágom
tuszkoltam le, nagy nehézségek árán, sikerült elkészülnöm, s hihetetlen
feszélyezve kilépnem a fülkéből.
Kedves mosoly fogadott, néhány apró simítást kaptam a vállamra, ami nem
esett jól, de úgy voltam, jobb, ha hagyom, hamarabb szabadulok.
- Csinos, nagyon csinos. – kacsintott kacéran. Jesszus, már csak ez
hiányzott, kikezd velem ez a… jó, valljuk be tényleg kellemes küllem, de… pff.
– Hogy érzi? – érdeklődött.
- Nem is tudom. – néztem bele a tükörbe. – Valahogy…
- Értem jó, akkor uram, kérem,
lehet másik szín kéne?
- Yagami.
- Tessék?
- A Nevem…
- Jah. – vigyorgott, mint aki lottót nyert. – Nézzünk egy kicsit
sötétebbet.
- Rendben.
A sokadik próba sikerrel zárult, megtaláltuk a legmegfelelőbb, enyhén
harántcsíkolt, szürke, még sötétebb szürke inget, hozzá egy ezüstös nyakkendőt.
- Zakót is?
- Tessék?
- Szüksége van?
- Nem, nem, köszönöm, az van
otthon megfelelő.
- Rendben, akkor kérem, fáradjon
a kasszához, és akkor, szép estét.
- Viszlát.
Hatalmas sóhajtással vágtattam ki az ajtón, és egyenesen a földet
bámulva, elindultam a legrövidebb úton haza.
Fél órámba telt, hogy azt a néhány, akadékos, kócos tincset a helyére
erőszakoljam, és megtaláljam a megfelelő illatot, erre a… rettenetre, ami este
várt… csak tudnám pontosan… mire is vett rá… egész pontosan.
Az első alkalom, hogy valahova együtt megyünk, így nem elég, hogy a
megszokottnál is feszültebb voltam, de még a kínos „kísérő” szerepet is magamra
kellett vennem.
Csupán egyet koppintottam a kellemes, lágy erezésű tölgy ajtón.
Nem váratott soká, apró pírral az arcán fogadott, s kissé zavartan
invitált be.
- Örülök, hogy, gyere csak,
mindjárt kész, csak…
- Semmi, én jöttem korábban.
- Inni?
- Nem, nem, vezetek.
- Hol?
- Pár utcányira.
- Azonnal jövök, addig ülj…
A szoba olyan volt, amit belőle kinéztem. Kellemes, nyugalmat árasztó,
olyan zug, melyben az ember megpihen, nem érik felesleges impulzusok, nem
sokkolják információ többletek, inkább hagyja, hogy az agy ellazuljon. A
falakon a képek, a bútorok, a színek, a szőnyeg lágy szövésű rojtjai, mind azt
sugározták, ez egy nyugodt hely, nincs okod feszengeni, nem kellenek a
felesleges rohamok. Jól esett.
- Megjö… - az álam a földet verdeste. Hirtelen döbbenetemben még levegőt is
elfelejtettem percekig venni. Annyira… én miért nem láttam ezt még rajta? Aztán
az arcáról leolvastam mindent, ő ugyanannyira kétségbeesetten igyekezett
megfelelni ennek a helyzetnek, hogy hozzám hasonlóan, biztos vagyok benne, hogy
a napokban vásárolta. Csinos volt, kellemesen mutatta ki légies, vékony
alakját, olyan volt az öltönye, mintha pont rá szabták volna. Egy pillanatra el
is fogott a düh, hogy alul maradtam, nem készültem ennyire ünnepélyes, ennyire…
- Jó lesz? – kérdezte alig hallhatón.
- Persze, tökéletes. De mégis
mond, hova is megyünk pontosan? Nem igazán avattál a részletekbe, s úgy érzem,
eléggé nem vagyok alkalomhoz illő.
- Nem igaz. Jól nézel ki,
tetszik a nyakkendőd, szép a színe.
- Köszi, de ne tereld, hova?
- Már nem mindegy? – kacagott gúnyosan. – induljunk,
elkésünk!
- Ha netán elfelejteném, bár
kétlem, kérlek, emlékeztess, hogy amint túl vagyunk ezen a szörnyűségen,
nyírjalak ki, lehetőleg valami fájdalmas, brutális módszerrel.
Kikacagott. Vér komolyan fenyegettem, erre ő, csak kacag rajtam. Miért
érzem, hogy nem vesz komolyan? Ráemeltem legagresszívebb tekintetem, de nem
hatotta meg. Más öntudatlan összerezzen, s azt is megbánja, hogy a világra
jött, ez a kis taknyos, meg, csak vállat von rá… Kikészít.
Zsebre dugott kézzel menetelt kissé előttem, az utca festéseit
bámulván, én meg igyekeztem követni a sietős lépteket.
Oly hirtelen stoppolt le, hogy bele... belé ütköztem.
- Mi a???
- Itt vagyunk! – tolta be a hatalmas ajtót.
- Miii? Tokiyo National Museum?
Normális vagy te? Mi a???
- Ssss, már tart. – tapasztott a számra és betolt az ajtón.
Nem sokat volt képes felfogni az agyam abból a tömérdek információból,
amely bent várt rám, képtelen voltam felfogni, hogyha nekem ez ennyire
megterhelő, ő hogyan képes ennyire lazán venni? Biztos voltam benne, hogy
valamit bevett, vagy megtalálta a titkos kikapcs gombot, mert… ez SOKK!
Percekkel később, muszáj voltam kimenni, friss levegőre vágytam, s egy
fókuszálható pontra, mondjuk lámpafényre, s mikor épp egy túlpingált nővel
kommunikált, gyors kiosontam az ajtón.
Jól esett a szellő, a zizegő ágak lágy hangja, a csattogó, kopogó
hangból celebrált koncert. A lépcső szélére ülve, bámultam magam elé, majd
tenyeremmel letapasztottam a szemem. Eléggé belehasított a fejembe ez a SOKK.
Eszem ágában sem volt annyi fontos, és előkelő ember előtt… így jobb, biztos
nem fog haragudni. Miért is gondolok most mégis erre, hogy mit fog érezni, mit
érdekel, efféle, s mi van ha, mi van, ha épp, szüksége lenne… ha ezért hozott,
hogy vigyázzak, én meg itt ülök, és…
- Tudtam, hogy itt leszel. – ült le mellém. – Ne haragudj, tudom,
hogy, de annyira szerettem volna, ha… Erőt ad.
- Semmi. Pár perc és
visszamegyek.
- Nem kell. – csóválta a fejét. – Mindent láttam, amit akartam, beivódott.
- Akkor?
- Akkor… - finoman hajtotta a fejét a vállamra, és lágy egyenletes szuszogással
nézte, talán ugyan azt a pontot, amit én. Kivételesen, valahogy most… nem
zavart, sőt… jól esett.
Újhegyével, végigsimított kézfejemen. Épp hogy érintett, mégis minden
porcikám végigbizserget. Melegség futott végig, feszélyező,
megmagyarázhatatlan.
Nagyot sóhajtva támasztott még mindig rajtam, majd ujjaival az enyémek
közé férkőzött, s rájuk szorított.
- Mehetünk haza!