2012. május 25., péntek

Olaj és vászon


Írta: Jómagam.

Ajánlva: Az én Frumnak, mert bociszemekkel könyörögve kért, s mert megtisztelt oly annyira, hogy a kezembe adta őket.

A karaktergyilkosságokért nem vállalok felelősséget.

Megj.: Igyekeztem az utolsó történetükből táplálkozni. Remélem, nem teszem teljesen tönkre őket… Mentségemre váljon, nem ismerem még annyira… így nehéz… nagyon nehéz…



Ne nézz már így rám, könyörgöm, ne tedd ezt velem, ez baromira nem fair, kérlek, ne kérj olyat, amit…  most miért? Ezek az ékkőre hajazó csodák… miért, miért versz velük, mond?
- Kérlek. - szuszogta, immáron sokadára.
Egyenesen belenéz a vesémbe, képes lenne kiolvasni minden gondolatom. Egy árva szóval sem méltattam, csak igyekeztem fenntartani az önuralmam, idegesen dobogott a lábam a földön, majd hirtelen ötlettől vezérelve, szorosra zártam a szemem, ne lássam tovább ezt a csodát. Tudtam, ha tovább ostromol, behódolok, csak egy icipici még ebből, és képes vagyok itt rögtön, azonnal aláírni a halálos ítéletemet, nos nem egy csoda az életem, de valljuk be, nem szeretnék ily fiatalon elpatkolni.
Percek teltek némasággal, s érzem, egyre közelebb araszol, az egyre közelebbről az orromba törő forró leheletéből, kiérzem a cseresznyés rágó, lágy aromáját, melyet éppen a szájában majszolt.
- Kérlek. – túl közel…
Nagyot nyeltem, igyekezvén letuszkolni a torkomban tartózkodó irgalmatlan gombócot, de sikertelen. Egyre jobban feszélyezett ez a helyzet, képtelen vagyok hosszú távon tűrni, hogy valaki ennyire közel, túl közel… főleg ha az a valaki… Kérlek, add fel, könyörgöm, mond hogy poén volt, vicc, játék, és valójában nem kell, és menj, nagyon kérlek, térden állva könyörgök, ne ostromolj ennyire, mert…
- Nagyon sokat jelentene nekem. - Érintette meg az orrom hegyét a sajátjával egy alig pillanatra.
- Jól van. - Sóhajtottam ki a halálos ítéletem.
Amit tett arra egyáltalán nem voltam felkészülve, egyenesen a nyakamba ugrott, és szorosan magához ölelt.
- Köszönöm, úgy örülök, annyira hihetetlenül boldoggá tettél!
- Jól van. – léptem hátra zavartan kettőt, miközben lefejtettem a karjait magamról. Amennyire csak lehetett, próbáltam elkerülni a szemében szikrázó boldog csillogást. A szája szélén, eddig sosem látott ív ült. Ha nem ismerném, még azt mondanám, mosolyog, de ez, képtelenség, vagy mégse? Idegesen fordítottam el a fejem, feszélyezett saját tüzelő homlokom, nem akartam, még véletlenül sem, hogy észrevegye, fültől fülig elvörösödtem. Hirtelen oldalra fordulva, vadul kezdtem kutatni a zsebeimben.
- Jaj nekem, ne hara… megígértem, és… elfelejtettem, most sajnos, rohanok, -  fordultam teljes hátra arcot, és indultam neki nagy sebesen.
- Jól van, akkor szombat! Ne feledd! – kiabált utánam lelkesen.

Hogy lehetek ekkora barom, miért kell nekem folyton ilyen hülye helyzetekbe kerülnöm, ez a kis szaros, meg… pontosan tudja a gyenge pontom, eléri, hogy behódoljak neki, nem ér ám tekintettel gyilkolni, baromira nem egyenlő a küzdelem. Most honnan a jó fenéből szerzek magamnak megfelelő ruhát arra a… jézus… hogy élem ezt túl. Én meg az-az áldott jó szívem, nemhogy elszaladtam volna, még mielőtt kimondom az igent, miért vagyok én ekkora emelkedett barom?

Túl korán eljött ez a nap, és én, még mindig ugyan azon a baromságon görcsölök. Mégis mi a frászt vegyek fel? Nem lóg a szekrényemben elég ilyen jellegű holmi… A reggelem tétova bámészkodásból állt, kirakatról kirakatra, boltról, boltra. Sehol sem volt olyan szerencsém, hogy…

- Segíthetek? – jött jobbról a bájos, mosolygós hang.
- Öh, igen, igen, nagyon örülnék, - makogtam idegesen a kis alacsony, ébenfekete hajú eladólánynak. – este lesz egy összejövetel, és semmi ötletem, valami ruha, ami illik, de nem túl, és nem nagyon… tudja amiben talán levegőt is, szóval kéne… - darálom a problémáim hadát, s ő csak mosolyog rajtam. Azt hiszem felmérte a hihetetlen tétovaságom, mert karon ragadott, és elvitt egy belsőbb, szekrényekkel tarkított terembe.
- Hmm, azt hiszem, ez, meg ez, tökéletes lenne, és mi lenne, ha még ezt is megpróbálná? – tolta elém a kellemes színű és lágy tapintású anyagból készült inget, hozzá megfelelő színű nyakkendővel. Mellé tett néhány hasonló kombinációt az asztalra. Nos azt hiszem ez a nő, nem ismer, ha kapok választási lehetőséget, azzal csak összezavar, nemhogy adna egyet, azt mehessek végre, neeem…
Észrevehette a fejvakarásomból, hogy nem látok át ezen a káoszon, így lágyan a csípőmre szorítva megpördített, a kezembe nyomta az első szettet, és betuszkolt a próbafülkébe.
- Jöjjön ki, ha kész. – mosolyogta végtelen türelemmel.
Idegesen próbáltan nem elesni a saját lábamon, miközben a nadrágom tuszkoltam le, nagy nehézségek árán, sikerült elkészülnöm, s hihetetlen feszélyezve kilépnem a fülkéből.
Kedves mosoly fogadott, néhány apró simítást kaptam a vállamra, ami nem esett jól, de úgy voltam, jobb, ha hagyom, hamarabb szabadulok.
- Csinos, nagyon csinos. – kacsintott kacéran. Jesszus, már csak ez hiányzott, kikezd velem ez a… jó, valljuk be tényleg kellemes küllem, de… pff. – Hogy érzi? – érdeklődött.
- Nem is tudom. – néztem bele a tükörbe. – Valahogy…
- Értem jó, akkor uram, kérem, lehet másik szín kéne?
- Yagami.
- Tessék?
- A Nevem…
- Jah. – vigyorgott, mint aki lottót nyert. – Nézzünk egy kicsit sötétebbet.
- Rendben.

A sokadik próba sikerrel zárult, megtaláltuk a legmegfelelőbb, enyhén harántcsíkolt, szürke, még sötétebb szürke inget, hozzá egy ezüstös nyakkendőt.

- Zakót is?
- Tessék?
- Szüksége van?
- Nem, nem, köszönöm, az van otthon megfelelő.
- Rendben, akkor kérem, fáradjon a kasszához, és akkor, szép estét.
- Viszlát.


Hatalmas sóhajtással vágtattam ki az ajtón, és egyenesen a földet bámulva, elindultam a legrövidebb úton haza.
Fél órámba telt, hogy azt a néhány, akadékos, kócos tincset a helyére erőszakoljam, és megtaláljam a megfelelő illatot, erre a… rettenetre, ami este várt… csak tudnám pontosan… mire is vett rá… egész pontosan.


Az első alkalom, hogy valahova együtt megyünk, így nem elég, hogy a megszokottnál is feszültebb voltam, de még a kínos „kísérő” szerepet is magamra kellett vennem.
Csupán egyet koppintottam a kellemes, lágy erezésű tölgy ajtón.
Nem váratott soká, apró pírral az arcán fogadott, s kissé zavartan invitált be.
- Örülök, hogy, gyere csak, mindjárt kész, csak…
- Semmi, én jöttem korábban.
- Inni?
- Nem, nem, vezetek.
- Hol?
- Pár utcányira.
- Azonnal jövök, addig ülj…
A szoba olyan volt, amit belőle kinéztem. Kellemes, nyugalmat árasztó, olyan zug, melyben az ember megpihen, nem érik felesleges impulzusok, nem sokkolják információ többletek, inkább hagyja, hogy az agy ellazuljon. A falakon a képek, a bútorok, a színek, a szőnyeg lágy szövésű rojtjai, mind azt sugározták, ez egy nyugodt hely, nincs okod feszengeni, nem kellenek a felesleges rohamok. Jól esett.
- Megjö… - az álam a földet verdeste. Hirtelen döbbenetemben még levegőt is elfelejtettem percekig venni. Annyira… én miért nem láttam ezt még rajta? Aztán az arcáról leolvastam mindent, ő ugyanannyira kétségbeesetten igyekezett megfelelni ennek a helyzetnek, hogy hozzám hasonlóan, biztos vagyok benne, hogy a napokban vásárolta. Csinos volt, kellemesen mutatta ki légies, vékony alakját, olyan volt az öltönye, mintha pont rá szabták volna. Egy pillanatra el is fogott a düh, hogy alul maradtam, nem készültem ennyire ünnepélyes, ennyire…

- Jó lesz? – kérdezte alig hallhatón.
- Persze, tökéletes. De mégis mond, hova is megyünk pontosan? Nem igazán avattál a részletekbe, s úgy érzem, eléggé nem vagyok alkalomhoz illő.
- Nem igaz. Jól nézel ki, tetszik a nyakkendőd, szép a színe.
- Köszi, de ne tereld, hova?
- Már nem mindegy? – kacagott gúnyosan. – induljunk, elkésünk!
- Ha netán elfelejteném, bár kétlem, kérlek, emlékeztess, hogy amint túl vagyunk ezen a szörnyűségen, nyírjalak ki, lehetőleg valami fájdalmas, brutális módszerrel.
Kikacagott. Vér komolyan fenyegettem, erre ő, csak kacag rajtam. Miért érzem, hogy nem vesz komolyan? Ráemeltem legagresszívebb tekintetem, de nem hatotta meg. Más öntudatlan összerezzen, s azt is megbánja, hogy a világra jött, ez a kis taknyos, meg, csak vállat von rá… Kikészít.
Zsebre dugott kézzel menetelt kissé előttem, az utca festéseit bámulván, én meg igyekeztem követni a sietős lépteket.
Oly hirtelen stoppolt le, hogy bele... belé ütköztem.
- Mi a???
- Itt vagyunk! – tolta be a hatalmas ajtót.
- Miii? Tokiyo National Museum? Normális vagy te? Mi a???
- Ssss, már tart. – tapasztott a számra és betolt az ajtón.

Nem sokat volt képes felfogni az agyam abból a tömérdek információból, amely bent várt rám, képtelen voltam felfogni, hogyha nekem ez ennyire megterhelő, ő hogyan képes ennyire lazán venni? Biztos voltam benne, hogy valamit bevett, vagy megtalálta a titkos kikapcs gombot, mert… ez SOKK!
Percekkel később, muszáj voltam kimenni, friss levegőre vágytam, s egy fókuszálható pontra, mondjuk lámpafényre, s mikor épp egy túlpingált nővel kommunikált, gyors kiosontam az ajtón.
Jól esett a szellő, a zizegő ágak lágy hangja, a csattogó, kopogó hangból celebrált koncert. A lépcső szélére ülve, bámultam magam elé, majd tenyeremmel letapasztottam a szemem. Eléggé belehasított a fejembe ez a SOKK. Eszem ágában sem volt annyi fontos, és előkelő ember előtt… így jobb, biztos nem fog haragudni. Miért is gondolok most mégis erre, hogy mit fog érezni, mit érdekel, efféle, s mi van ha, mi van, ha épp, szüksége lenne… ha ezért hozott, hogy vigyázzak, én meg itt ülök, és…
- Tudtam, hogy itt leszel. – ült le mellém. – Ne haragudj, tudom, hogy, de annyira szerettem volna, ha… Erőt ad.
- Semmi. Pár perc és visszamegyek.
- Nem kell. – csóválta a fejét. – Mindent láttam, amit akartam, beivódott.
- Akkor?
- Akkor… - finoman hajtotta a fejét a vállamra, és lágy egyenletes szuszogással nézte, talán ugyan azt a pontot, amit én. Kivételesen, valahogy most… nem zavart, sőt… jól esett.
Újhegyével, végigsimított kézfejemen. Épp hogy érintett, mégis minden porcikám végigbizserget. Melegség futott végig, feszélyező, megmagyarázhatatlan.
Nagyot sóhajtva támasztott még mindig rajtam, majd ujjaival az enyémek közé férkőzött, s rájuk szorított.
- Mehetünk haza!

2 megjegyzés:

  1. körbelollogom itt is!

    annyira édesek és annyira köszönöm, hogy ilyenre és ilyen jól megírtad őket!!! <3

    VálaszTörlés
  2. http://arnycsapda.blogspot.hu/2013/06/dijak.html
    Egy kis meglepetés :D

    VálaszTörlés