Álmodtam éjjel oly gyönyörűt. Kellemes, szép történet volt. Megjelent bennem, és útra kélt. Deh mire leültem, hogy életre keltsem, egy az egybe elveszett. Tudom, hogy élt, hogy létezett. Hogy benne volt oly sok érzelem, de mostanra, elveszett. Láttam az árnyát, tudtam, mit tesz, s miért. Eleven történet volt egy fiúról, kinek senkije sincs. Ott volt Ő egyedül, a betonrengetegben. Arctalan árnyak vették körül, mentek egyik irányba, vagy a másikba. És Ő csak állt, és várta a fényt. De az nem jött. Várt, hosszú órákon át, majd mikor egy kopott sárga busz megállt előtte, felszállt rá. Elindultak valahová a külvárosba, hol még olykor látni fát, meg virágot. Kedves asszonyság mosolygott rá, s kínálta hellyel. Lyukas kis nadrágját nem varrja be senki, a hűvös szél áteszi magát vékonyka kabátján. Arcocskája kormos, szemei szomorúak. Anyátlan kis árva, ki az utcákat járva koldul némi ételért. Mikor a buszon, már csak Ő egyedül utazott, a sofőr megállt, egy sötét kis megállóban, valahol az erdő szélén. –Na lódulj, kiáltotta, és kinyitotta az ajtót. – Meg ne lássalak itt többé, méghogy itt melegedjél, fizetés nélkül? Mégis mit képzelsz? – kiáltott a marcona hang. És a gyermek odébb állt. Oly messze voltak a várostól, hogy esélye sem volt visszajutni oda. A szél fagyosan fújt, az ágak recsegtek. Vihar készült odafent, igazi tomboló. Mikor a gyermek beljebb ért az erdőbe, már tombolt is odafenn. Hatalmas jéghideg cseppek zuhantak alá, melléjük fagyasztó szélvihar. Ágat tört ketté mellette, fákat hajlított. Tudta jól, itt nincs biztonságban, így beljebb araszolt. Egy apró kis faház állt az erdő közepén, mikro kis ablakain keresztül fény kandikált. Elindult a gyermek, hátha befogadják az éjszakára. Bekopogott az ajtón, de nem jött felelet. Nem nyitotta senki. Lenyomta a kilincset, s az nyikorogva tárult ki. Benn leheletnyi gyertyák adtak némi fényt. A kandallóban ropogott a tűz.
- Csukd be gyorsan gyermekem, elalszik a tűz. Igyekezz. – Hallatszott a vékonyka hang.
A gyermek, úgy tett, ahogy parancsolták. Majd beljebb lépett a kis viskóban.
- Dejó, hogy jöttél, hamar, szaladj ki a ház mögött van még rőzse. Hozzál be egy jó nagy ládányit. Az elég lesz ma éjszakára. Cudar időnk van.
- Igenis. - válaszolt, bár még mindig nem látta, kinek.
Mikor a láda rőzsével visszatért, odatérdelt a tűzhöz, és rakni kezdte befelé.
- Jól van fiam, elég lesz, majd később még teszel rá.
- Igenis anyám. –motyogta a fiú, és lekuporodott a tűz mellé. Fagyott kis kezeit odadugta a meleget nyújtó lángokhoz. Lassan felmelegedtek apró kis végtagjai.
- Köszönöm, hogy befogadott. –motyogta.
- Én köszönöm a segítséget gyermekem, nélküled, megfagytam volna az éjjel. Öreg vagyok én már, nem bírom el a rőzsét, és ebben a cudar időben, ki se tudtam volna menni érte.
- Szívesen segítek a ház körül, cserébe.
- Itt maradnál mellettem?
- Igen. Szívesen segítek.
- Akkor legyen úgy. –Motyogta az anyóka, majd álomba szenderült.
A kisfiú, két-három óránként tett friss rőzsét, a tűzre, hogy ki ne aludjék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése