2012. január 20., péntek

Rekviem

Reméltem, hogy jobb lesz, tiszta szívvel vágytam a megnyugvásra, arra, hogy megszűnjön bennem az a furcsa, gyomorforgató, szívfacsaró, könnyfakasztó érzés. Hiába. Azt mondák majd jobbá válik, hogy az idő mindent megold, hogy könnyebb lesz, de nincs így.
Képtelen vagyok elengedni Őt…

Azt hiszem, elzárkóztam. Bezártam magam mögött egy ajtót, és elfelejtettem hova tettem a kulcsát. Nem is lenne gond ezzel, hisz megannyi lehetőség tárulna elém, de nem is keresem.
Behúzódtam a saját magam által alkotott kis világba, és lassan azon kapom magam, hogy nincs semmim. Talán már magam se vagyok. A haverok hívnak buliba, kocsmázni. Próbálják elhitetni, hogy az élet nem állt meg, hogy még megannyi lehetőségem van, hisz nem vagyok idős, most töltöm a harmincat.
Mégis mintha nem akarnék változtatni. Ő nincs többé, és én magamra maradtam.
Itt állok, ma is, ahol minden nap. Nézem a gyertyából áradó narancsos lobogást. Elutazok vele messzire, vissza abba az időbe, mikor még volt, mikor éreztem bőre finom érintését, mikor láttam a szemeiben lángoló tüzet, melyet irántam táplált. Sose feledem a mosolyát, a csengő, dallamos hangját, s a lágy, finom érintését. Ő volt a mindenem, életem egyetlen pozitív darabkája, a létem tápláló vad lobogás. Ő volt az optimizmus maga. Mikor a halálos ágyán, mellette ültem, s szorítottam gyenge kezeit, akkor is, mosolygott a világra, s azt súgta; minden rendben lesz.
Még mindig az ujjamon a gyűrű, nem tudom, képtelen vagyok levenni. Talán még túl korai, lehet, sose leszek túl rajta.


Vasárnap volt, mikor először megláttam. Haja kócos, arca sápadt, egy szürke kopott kabátot viselt, kapucniját a fejére húzva. Kezében egy nagy csokor fehér rózsát tartott, és a sírok közt sétált. Alakja légies, kecses, könnyed. Első ránézésre nagyon vékony, valószínű alultáplált. Fiatal, olyan húsz évét tölthette be. Arcán furcsa komolyság ült, szája széle lefelé görbült, ettől apró kis redők jelentek meg sarkában.
Attól a naptól kezdve, mindig megláttam, ahogy ugyan azt az utat teszi. Minden alkalommal fehér rózsát visz, s mindig, abban a szürke, kopott kabátban.


Ma is itt van, haja csapzott a fürtjei vége finoman kunkorodik, enyhén barnás, de inkább szőke. Szeme sötét, talán kék, vagy zöld, innen nem látom tisztán.
Elidőzöm egy darabig jegyesem sírboltja felett, majd elindulok haza.

Lefagyhattam a döbbenettől, velem szembe jött, finoman megérintette a kezem. Jéghideg, fagyos fuvallatot hagyott maga után, s egy szót: - A bátyám.
Nem tudtam mire vélni, mire felocsúdtam, és magam mögé néztem, már rég eltűnt a látóteremből. Egyesült a köddel, mely a temetőre magasodott. Átjárt a borzongás, életembe nem tapasztaltam még effélét.

Egyetlen csattanás, ennyi volt csupán. A sofőr valami huszonéves senki, tuti agyonkokszolva, matt részegen ült volán mögé. Egyetlen csapás volt csupán, mellyel a korlátnak nyomta Őt, egy fényvillanás, és annyi. Az autó tovább száguldott, majd feltekeredve a betonkorlátnak, nagyot csattant. Két dorbézoló fiatal ült a kormánynál…
Sajnálom, gonosz vagyok… remélem, ők sem jártak különbül…

Két nap telt el úgy, hogy nem jött, nem láttam. Furcsa érzés volt, hogy hiányolom, hisz sose ismertem, nem tudom ki Ő.. mégis, valamiért úgy érzem, közöm van hozzá.
Az apró köves úton kifelé haladva, azon gondolkodtam, vajon lebetegedett? Hisz oly gyengének láttam, bőre fakó volt, színtelen, érintése fagyos, nem tűnt annak az egészségtől kicsattanó figurának. Csak remélni tudom, nem esett nagyobb baja.
Hirtelen villant fel előttem alakja, egy sírkőnek támaszkodott, fejét a térdére hajtotta. Felismertem. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda, hisz olyan szomorú és elesett.

Megálltam előtte, s hallgattam az elkeseredett sóhajtását. Nem figyelt fel rám, arcát a tenyerébe temette. Finoman érintettem vállát, s rám emelte tekintetét. Az apró gyöngyök ott csillogtak a szeme sarkában. Nem riadt meg, végigsimított a kezemen. Hideg volt az érintése, mégis valami elmondhatatlan forróság járta végig a testem. Lassan állt fel, kezemre támaszkodva magasodott mellém, majd végigsimított arcomon.
- Sajnálom. – suttogta, majd ajkaival gyengéden érintett. Belefagyott a lábam a talajba, testem remegett, érintése bizsergetett, végigfutott a forróság.
Percek telhettek el, mire felocsúdtam. Kinyitottam a szemem, s már nem láttam. Eltűnt.

Tenyerem a sírkőre helyeztem, majd végigolvastam a feliratot:
Michael Wales, élt 24 évet
Szóval, hozzá jössz? – simítottam végig a rücskös kövön.
Hisz még, gyerek volt. – sóhajtottam, majd eltöprengve az élet igazságtalanságain, hazaindultam.

Jól megérdemelt reggeli kávém mellet, fellapozgattam a reggeli újságot. Csupa unalmas cikk, semmi lényegretörő. Gyors ütemben futottam végig a hasábokon… sport, gyászjelentés, eltűnt egy… donort keresnek?
„A hónapokkal ezelőtt leközölt, szörnyű baleset, újabb áldozatokat követelhet, a 24 éves P. W., az egyetlen túlélő, aki  a mai napig súlyos állapotban fekszik a Szent Péter korházban. Állapota válságos. Az orvos, riporterünknek elmondta, sürgősséggel vérre és csontvelő donorra lenne szükség.
A baleset január 5-én történt, az ötös főút kereszteződésében. A z ikerpár, épp a korházba igyekezett, mert a néhány órával fiatalabb fiú, leukémiás. A hatalmas ködben nem látták a kereszteződésből kikanyarodó autót, és a baleset elkerülhetetlen volt. M. W., azonnal életét vesztette, a másik autóban ülő fiatal hölgy, pedig a korházban, néhány nappal a baleset után vesztette életét.
Kérnénk mindenkit, aki tud, segítsen!”

Mi a? Néztem döbbenten a papírhalmok fölé, de hisz, ez??? Nem értem.
Dühösen csaptam az újságot a hónom alá, és nekiindultam a korháznak, hogy kiderítsem, mi is van.
Az a sírkő… az a srác… de hiszen… ez lehetetlen!!!!

Energikusan viharzok be az elektronikusan működő ajtón, sűrű elnézéskérés közt tolom el magam elől az embereket. A portán kicsapom az újságot a pultra, s közlöm, az orvossal szeretnék beszélni. A nővér döbbent tekintete picit visszaránt a földre. Elmagyarázom, hogy körülbelül, mi a történet, s megkérem, hogy mindenképpen hívja az orvost. Ő kedvesen elmosolyodik, majd a telefonba tárcsázva, megcsipogtatja megfelelő számot. Hellyel kínál, aztán visszahelyezi a tekintetét az előtte tornyosuló papírhalmokra.

Fura, kopott cipős fickó állt meg előttem, kezei szürkésfehér, szakadtos köpenye zsebében pihentek, arca elgyötört, borostás, szemei alatt hatalmas táskák. Nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Szája enyhén jobbra ferdült, mintha grimaszolna.

- Maga az, aki keresett? –kérdezte enyhén morcos, lenéző hangon.
- Igen doktor úr, ne haragudjon…
- Jóvva. Bökje ki mit akar, mert sok dolgom van, nem érek rá itt egész nap.
- Elnézést. A cikk miatt jöttem. – mutattam a kezemben enyhén meggyűrt újságra.
- Ahh. – kacagott ki nyersen. – Véradó, arra. – mutatott görbe ujjával a folyosó vége felé.
- Nem úgy. Tudja, a mennyasszonyom…
- Figyeljen, fiatalember, nem érek én rá ilyenekre. Húzzon!
- Nem érti! – mondtam hangosabban. Miközben megfogtam a köpenyénél. A balesetben, a mennyasszonyom volt, aki…
- Jahh. – vágott némi grimaszt. – Hé, bökött egyet a nővérpultra. – Az úr hozzátartozó! Küldjék be a 1253-asba.
- Figyeljen, nekem tudnom kell!
- Ott a kölyök a kórterembe. Nem mondom, hogy klassz látvány, de kérdezze Őt. Nekem húznom kell. – és köszönés nélkül távozott.

Ehh. Fújtam egy nagyot, majd elindultam a kórterem felé. Jobbat úgy se tudtam, s hamár idáig eljöttem…
Vékonyka nővér volt benn nála, épp a párnáját igazgatta, s mikor meglátott az ajtóba, egy fejbiccentéssel távozott. Ott feküdt, sok élesen csipogó gép közt, fején kötés, arca sápadt, vezetékek lógtak belőle, nem is tudom, egyáltalán, volt-e rajta olyan hely, ahol nem lett volna kötés, vagy akármi.
Megismertem, bár sokkal fakóbb és életnélkülibb volt, de Ő volt az. Az érzések furcsán kavarogtak bennem, mikor megfogtam a kezét. Alig volt tapintható a pulzusa. Csak hálni járt belé a lélek. Szeme csukott, lágy hullámzásban szuszogott, hajának pár szála ki-kikandikált a kötés alól.
Furcsa volt itt látni.
- Mond, mi történt? – suttogtam Neki, pedig nem vártam választ.
Rámszorított gyengéden, majd fakó tekintetét rám emelte. Szuszogott valamit, de nem értettem, csak a szája tátogott, hang nem jött ki a torkán. Gyengédem simítottam végig kézfején, majd a párnáját magasabbra igazítottam, hátha úgy, kényelmesebb? Nem tudom. Igazából csak ideglevezetés? Kényszer cselekvés? Mindegy is. Gyenge mosollyal jutalmazta próbálkozásom.
Háttérből lépteket hallottam.
- Nos? – megismertem az érces hangot.
- Doki, maga?
- Jöttem ellenőrizni a betegem. Ki tudott húzni belőle valamit?
- Nem igazán. – sóhajtottam. – Hogy van?
- Maga szerint? – ismételten gúny ült a mondata végén.
- Meg fog halni?
- Nos. Az életmentő beavatkozáson túl van, viszont a vérbankunk kiürült eléggé. Még két műtét várna rá. A lépe leszakadt, a tüdejéből szivárog a vér, de nem nyithatom fel, amíg…
- Milyen vér?
- 0 RH negatív.
- Én tudok. Nekem az van.
- Komolyan gondolja?
- Igen, szeretnék, segíteni.
- Rendben, akkor bekísérem. Evett ma?
- Még nem.
- Akkor le is tudják venni a vért. Én meg intézem a műtőt, a hűtőben tárolt vérrel, elégnek kell már lennie.
- Kösz doki!
- Nincs mit. Paul jó gyerek, nem érdemli ezt.
- Azt hiszem, igaza van.

Volt időm gondolkodni, míg a sűrű vörös folyam csöpögött ki belőlem, hogy vajon ezzel, mi is a célom? Hisz azt kívántam, bár… de megbántam. Nem tehettek semmit. Baleset volt. Én meg elvakult, dühös, és ideges. Megbántam, amit kívántam. Sose gondoltam, hogy… miért is tettem volna?
Mikor végeztem, még tébláboltam némi időt a váróban, de rá kellett jönnöm, esélyem sincs, hogy végezzenek, és amúgy se engednék, hogy bemenjek hozzá, így hazamentem éjszakára, s másnap tértem vissza. A nővér, már ismerősként üdvözölt, és minden akadékoskodás nélkül engedett be. Pedig ez, az intenzív, nem holmi látogassunk beteget ixedik korterem. Nem bántam. Látni akartam, tudni, hogy jól van, hogy élni fog.
Kissé visszatért a színe, békésen aludt, feje finoman mélyedt a párna pamut anyagába. Leültem mellé, s kezembe fogtam balját. Középütt cső volt bekötve, végigsimítottam a durva ragasztón, mivel rögzítették. Enyhén nedves volt tenyere, de határozottan melegebb, és élettel telibb, mint tegnap. Akaratlanul mosolyogtam rá, s tenyerem élével arcára simítottam.
- Szia! – köszöntem, bár feleslegesnek gondoltam. – Ma is eljöttem. Jobban nézel ki. Nem hagyom, hogy meghalj, tudod?

A napok, hetekké nőttek, s a hetek, hónappá, s én, minden nap mentem, ott voltam, mikor másodjára műtötték, majd hetekkel rá, mikor kivették végre a csövek egy részét. Vidám volt, s élettel teli. Mesélt álmokról, dolgokról, mik érdeklik. Zenéről, arról, hogy művészetis volt, csak a betegsége miatt nem tudta befejezni. Szülei haláláról, s arról, hogy mennyire hiányzik neki a bátyja. Cserébe kapott szeletkéket az életemből, perceket a múltamból, s észre sem vettük, hogy közös emlékeket építettünk.
Egy percet sem gondolkodtam el azon, hogy ismét megtegyem, annyira természetes volt, hogy megér nekem az a pár perces szúró érzés, egy emberi életet.
Jó híreket kaptunk, s közösen örültünk, hogy a csontvelő megfelelőnek bizonyult.
Nem volt kérdés, sem vitatéma, hogy hozzám jött haza, mikor végre, kiengedték, s az sem, hogy immáron, egy család lettünk.
Az életem merőben megváltozott. Nem csak a vérem, testemből egy kicsi élt benne tovább, hanem a szívemet is neki adtam.
Tiszta szívből szerettem Őt, s végre, képes lettem tovább lépni, Vele! A gyűrűm kezei érintése váltotta fel. A hideg magányt, szerető ölelése.
Az a csók, nem csak felébresztett egy sötét múltból, de erőt adott, hogy megtegyem, amire addig gyáva voltam. Szembe néztem a félelmeimmel, és a fejemben elkönyvelt csalfa képzetekkel. Tiszta szívvel léptem bele egy új, virágzó, s pezsgő kapcsolatba.


Együtt, egy új élet reményében!

2 megjegyzés: